Kérés

Oldalamon a saját szerkesztésű képeimet találod. Kérlek ne szerkeszd át őket és ne távolítsd el a nevem! Köszönöm!

2013. január 28., hétfő

JANIKOVSZKY ÉVA: ÖRÜLJ, HOGY FIÚ!



Van, amit az ember elõre megérez. Különösen akkor, ha nemsokára anya lesz. Biztos voltam benne, hogy nekem csak kislányom lehet. A fiúk szemtelenek, durvák és csúnyán beszélnek.
A lányok szépek, kedvesek és szeretik a mamájukat.
Nekem lányom lesz. Szõke hajú és kék szemû. Angyalka, Tünde vagy Virág. Vagy fekete hajú és sötét szemû. Akkor meg Réka, Klaudia vagy Dorottya. Esetleg Seherezádé. Persze lehet vöröses hajú és zöld szemû Rebeka, Mónika vagy Kleopátra, s ha gesztenyebarna lesz, szürkés­kékes-zöldes szemmel: Kinga, Georgina vagy Gyöngyvér.
Már eljött az ideje, és én még mindig nem döntöttem. Mert az apja is mondott neveket, és ezzel csak megzavart.
Végül úgy határoztam, hogy elõbb majd megnézem, hogy milyen színû a haja meg a szeme.
és attól függõen lesz Amanda, Imola vagy Fruzsina. Úgyis tõlem kérdik, hogy mi legyen a neve,
ha már megszületett. Hát valóban tõlem kérdezték, csak elõbb annyit mondtak:
GRATULÁLUNK, ANYUKA! KISFIÚ!
Mert úgy látszik, néha még egy anya is tévedhet a megérzéseiben.
És az az érdekes, hogy amikor meghallottam, hogy én most már igazán anyuka vagyok, és kisfiam van, eszembe se jutott, hogy lányt akartam, csak annak örültem, hogy végre megszületett és egészséges,
és amikor fölsírt, tudtam, hogy csak õ lehet a mi gyerekünk.
Hogyan is lett volna lány, mikor fiú!
És amikor megkérdezték, hogy mi legyen a neve, mindjárt kettõt is mondtam, pedig nem is gondolkoztam rajta, csak egyszerûen tudtam, hogy úgy hívják. Különben is, nehéz lett volna eldöntenem, hogy melyik név illik jobban hozzá, mert kicsit kopasz volt, és nem nyitotta ki a szemét.
De amikor mellém fektették, és azt mondtam neki, hogy drága kisfiam, láttam, hogy megérti, és õ is szeretné
nekem azt mondani, hogy , drága anyukám.
Persze erre még várnunk kell egy kicsit. Én az elsõ perctõl fogva örültem a fiamnak, csak akkor még nem tudtam, hogy másnak is akkora öröm, hogy nekem fiam született.
Hogy örült az apja!
Sose mondta, hogy õ fiút szeretne, de valószínûleg így van, mert egyre csak azt kiabálta, hogy fiam született, fiam született, fiam született, amíg fel nem világosítottam, hogy nekem is. Én igazán az elsõ perctõl fogva örültem a fiamnak, és annak is örültem, hogy az apja annyira örül a fiának, pedig akkor még nem is gondoltam arra, hogy egy fiú az sokkal jobb, mint egy lány. Aztán meggyõztek róla.
Örülj, hogy fiú ! mondta az anyám, egy fiúnak mindig könnyebb az élete !
És õ csak tudja, hiszen lánynak született.
Örülj, hogy fiú ! mondta az apám, egy lánnyal mindig sokkal több baj van !
És õ csak tudja, hiszen neki is lánya van.
Örülj, hogy fiú ! mondta a bátyám, így nem fog annyit bõgni, mint te, kiskorodban!
És neki is igaza van, mert én tényleg sokat bõgtem, amikor õ húzta a hajamat.
Örüljön, hogy fiú, mondta a nõvérke is, amikor haza készültünk, és a kezembe nyomta a kisfiamat. Igaz, hogy õ nem mondott többet, szaladt vissza a többi mert kisbabához, aki mind bõgött valamiért, de biztosan neki is megvolt az oka, hogy ezt mondta.
Amikor már otthon voltunk, és megjelentek a rokonok, a szomszédok és a barátaink gyereknézõbe, õk világosan meg is mondták, hogy miért jobb egy kisfiú; mint egy kislány.
Örülj, hogy fiú, mondták a rokonok, a szomszédok és a barátaink mind.
A lányok nyafkák, kényeskedõk és semmi se jó nekik. Bezzeg a fiúk ! Egy fiú az okos és erõs és bátor!
Tinka néni még azt is hozzátette, hogy egy fiú az mindenhez ért, egy fiú kész ezermester ! S azt hiszem, ez mind így igaz. Mert ahogy elnézem a fiamat, már most látszik rajta. hogy milyen okos.
Ha megnõ, biztosan tudni fogja, hogy kik lövöldöznek a tévéhíradóban és mért, hogy a nyilvános vitákban, amikor minden érv olyan meggyõzõ, végül is kinek van igaza, és nemcsak jelentkezik majd minden vetélkedõre, hanem meg is nyeri.
Ahogy elnézem a fiamat, már most látszik rajta az is, hogy milyen erõs. Ha megnõ, biztosan egybõl kinyitja nekem a csavaros tetejû üvegeket, könnyen feldobja a koffereket a csomagtartóba, és egyedül megemeli az ágyat, ha alá kell tenni a szõnyeget.
Ahogy elnézem a fiamat, már most látszik rajta az is, hogy milyen bátor. Ha megnõ, biztosan kikergeti az. ablakon a nagy zümmögõ bogarat, ha villámlik és dörög az ég, azt mondja majd: ugyan már, csak egy kis zivatar, és nem ijed meg attól sem, ha bennragad a liftben a kilencedik és a tizedik között.
Ahogy elnézem a fiamat, azt hiszem, Tinka néninek is igaza van, mert már most látszik rajta, hogy milyen ügyes. Nem azért, mert az én fiam, de ritkaság, hogy egy gyerek már kéthetes korában felemelje a fejét, és még inkább, hogy kéthónapos korában a hasáról a hátára forduljon, és vissza.
Arról nem is beszélve, hogy tegnap megfogta a bögrét ! Nem vagyok ábrándos természet, de amikor láttam,
hogy megfogja a bögrét, mégis elábrándoztam.
Ha nagy lesz a fiam, megjavítja a redõnyt, ha megakad, a csapot, ha csöpög, a fregolit, ha leszakad. a rádiót, ha röcsög, a tévét, ha fut a kép, a frizsidert, ha nem hût, a mosógép kerekét, s a kályhát, ha nem fût, a vasalót, ha zárlatos, a kvarcórát, a porszívót, a cipzárat, a szárítót, s mindez nem is csodálatos, hisz egy fiú mindenhez ért.
És fölkaptam a fiamat a kiságyból és összevissza pusziltam örömömben. Este megkértem az apját, hogy csinálja meg a kiságy oldalát, mert egy léc kilazult, és elmondtam neki is, hogy milyen ezermester lesz a mi fiúnk.
Ennek az apja is nagyom örült, és mondta, hogy addig is inkább szóljak a szomszédék Jóskájának, mert õ, sajnos, nem ért az asztalosmunkához.
Sokszor felemelem a kisfiamat a magasba, mert úgy szeretném, ha már nagyobb lenne ! De most még kicsi.
És amíg kicsi, hagyom ugyan megnõni azt a gyönyörû szöszke haját, de világoskékbe öltöztetem, hogy mindenki lássa: , kisfiú és senki se mondja, hogy jaj, de aranyos kislány, csak azért, mert olyan szép.
Ha már nagyobb lesz, akkor majd levágatom a haját fiúsra, és veszek neki kis farmernadrágot meg csíkos trikót meg tornacipõt, hogy olyan legyen, mint egy nagyfiú kicsiben. És amikor már valóban nagyfiú lesz, és õ maga növeszti meg a haját, és nem akar mást hordani, csak farmernadrágot meg trikót meg tornacipõt, akkor veszek neki szép sötétkék öltönyt fehér inggel és nyakkendõvel, és elvi szem a borbélyhoz és levágatom a haját, hogy olyan legyen, mint egy kisfiú nagyban.
Ha én meg a nagyfiam végigmegyünk az utcán, biztos, hogy mindenki utánunk fordul.
A lányok majd azért fordulnak utánunk, hogy megnézzék a fiamat, aki magas és izmos és jóképû, az idõsebbek meg azért, hogy megnézzék azt az igazán fiatal anyukát, akinek ilyen figyelmes és jól nevelt fia van.
Mert ez is látszani fog rajta.
Az én fiam olyan figyelmes lesz, ha megnõ, hogy magától megáll minden cipõbolt kirakata elõtt, ha együtt sétálunk, mindig otthon marad köszönni, ha meghívom a barátnõimet egy kis beszélgetésre, és sose kérdi meg, hogy melyik is a kedvenc kölnim, mielõtt meglep vele, mert tudja.
Az én fiam olyan jól nevelt lesz, hogy csak azért ül le elsõnek a buszban, hogy aztán átadhassa a helyét másnak, az öreg néniktõl és bácsiktól nemcsak megkérdezi, hogy hogy tetszik lenni, hanem azt is végighallgatja, ha netán elmondják; és senkinek sem felejt el üdvözlõ lapot küldeni a nyaralásból.
Én meg csak hallgathatom, amikor az ismerõsök és a szomszédok elújságolják: nahát, milyen aranyos ez a fiú, még nekem sem felejtett el üdvözlõ lapot küldeni a nyaralásból !
Elnézem a fiamat, hát mindez most még nem látszik rajta, mert még kicsi, . és csak ezután fogom jól nevelni.
Egyelõre ugyanis felveszem, ha sír, mert most még én vagyok hozzá gyöngéd és figyelmes.
De tudom, hogy mi olyan jóban leszünk a fiammal, hogy mindig nekem mutatja meg elõször a térdét, ha felhorzsolta, a léggömbjét, ha kipukkasztotta, és a fagylaltját, ha leejtette.
És ha megnõ, nekem mutatja meg elõször a bizonyítványát, a jogosítványát, és a kislányt, akit el akar venni.
Micsoda szerencse, hogy fiam született !
Örülök, hogy fiú, mert így lesz, akit az apja elvihet a focimeccsre, s akit utána haza is kell hozni, lesz, akivel az apja itthon is kártyázhat, sakkozhat, bélyegezhet, és lesz, akivel megbeszélheti, hogy szerinte mi baja a karburátornak.
Arról nem is beszélve, hogy lesz, aki magától leszalad a sportújságért, és sosem felejti el bedobni a totószelvényt.
Örülök, hogy fiú, mert majd megmutatja az apjának, hogy egy fiú is szívesen kuktáskodik a konyhán, hogy egy fiúnak is eszébe juthat, hogy a nagymamának másnap lesz a nevenapja, és hogy egy fiú is észreveheti, ha az anyja fodrásznál volt.
Örülök, hogy fiú, mert egy fiúból minden lehet, még hajóskapitány, karmester vagy sarkkutató is, de azért jobban szeretném, ha öttusabajnok, vagy feltaláló lenne, vagy valamilyen televíziós személyiség, és ha majd
a gyermekkoráról faggatja a riporter a tévében, akkor elmondaná, hogy tulajdonképpen mindent a szülõi háznak köszönhet.
És ha netán meg akarták mutatni az édesanyja fényképét is, akkor azt a nyári képemet adom oda, a pöttyös ruhásat, a fûzfa alatt.
Elnézem a fiamat és arra gondolok, milyen büszke leszek majd rá, ha ballag az óvodában, az iskolában, ha jutalomkönyvet kap és az osztályfõnöke megsúgja, hogy ilyen kivételes tehetséggel még nem volt dolga,
ha ifjúsági sportbajnokként áll a dobogón, ha doktorrá fogadják és kitüntetik, ha a fiatalok az õ képét
viselik a trikójukon.
Elnézem a fiamat, és arra gondolok, hogy fogok majd örülni, ha leszerel, ha hazalátogat, ha földet ér.
Elnézem a fiamat a kiságyban, és a fiam visszanéz rám. Örülök, hogy fiú vagy, mondom neki, bár kislányt szerettem volna, de akkor még nem ismertelek.
És úgy látszik, a fiam is örül, mert rám mosolyog. Talán arra gondol, hogy lesz neki még egy húga. Vagy ha nem lesz, akkor majd hoz õ egy kislányt a házhoz. Persze szépet, kedveset, olyat, aki szereti a mamáját.
Nemcsak a sajátját, hanem engem is.



JANIKOVSZKY ÉVA: ÖRÜLJ, HOGY LÁNY!



Van, amit az ember elõre megérez. Különösen akkor, ha gyereket vár, és mindenki azt jósolja: fiú lesz.

Fiút vártam.

Még azt is elhittem, hogy egy apa csak a fiúnak örül.

A fiúk meg okosak, bátrak, erõsek.

Sõt azt is, hogy egy anya is jobban örül a fiának. Mert a lányok kényeskedõk, nyafkák, hiúk.

Fiút vártam.

Szõkét és kék szemût.

Máriuszt, Krisztiánt vagy Tituszt.

Barna hajút és fekete szemût. Farkast, Rómeót, Ivánt.

Erõset, bátrat, akibõl sportbajnok lesz: Attilát, Botondot, Hunort.

Okosat, tehetségeset, aki majd szakállt növeszt és szemüveget hord :

Ambrust, Norbertet vagy Boldizsárt.

Már eljött az ideje és én még mindig nem döntöttem. Mert az apja is mondott néha neveket, és ezzel csak megzavart. Végül úgy határoztam, hogy elõbb megnézem a fiamat, és attól függõen, hogy az erõ és a bátorság, vagy a nagy ész és a tehetség látszik rajta jobban: Olivér, Dávid vagy Bonifác lesz. Úgyis tõlem kérdik, hogy mi legyen a neve, ha már megszületett.

Hát valóban tõlem kérdezték, csak elõbb annyit mondtak :

GRATULÁLUNK, ANYUKA! KISLÁNY!

Mert úgy látszik, néha egy anya is tévedhet a megérzéseiben.

Meg azok is, akik ránézésbõl biztosan tudták, hogy fiú lesz.

De amikor meghallottam, hogy én most már igazán anyuka vagyok, és kislányom van, szembe se jutott, hogy fiút vártam, csak annak örültem, hogy végre megszületett és egészséges, és amikor fölsírt, tudtam, hogy csak õ lehet a mi gyerekünk. senki más.

Hogyan is lett volna fiú, mikor kislány!

És amikor megkérdezték, hogy mi legyen a neve, mindjárt kettõt is mondtam, pedig nem is gondolkoztam rajta, csak egyszerûen tudtam, hogy úgy hívják. Különben is nehéz lett volna eldönteni, hogy inkább erõs és bátor vagy okos és tehetséges, mert csak azt láttam, hogy gyönyörû.

És amikor mellém fektették, és azt mondtam neki, hogy édes kislányom. láttam, hogy megérti, és õ is szeretné nekem azt mondani, hogy édes anyukám.

Persze erre még várnunk kell egy kicsit.

Én az elsõ perctõl fogva örültem a lányomnak, csak akkor még nem tudtam, hogy másnak is ekkora öröm, hogy nekem lányom született. Hogy örült az apja !

Pedig róla igazán azt hittem, hogy fiút szeretne, de úgy látszik, mégis lányt várt, mert egyre csak azt kiabálta: megszületett a lányom, a lányom, a lányom, amíg meg nem elégeltem és fel nem világosítottam, hogy az enyém is. Én igazán az elsõ perctõl fogva örültem a lányomnak, és annak is örültem, hogy az apja örül a lányának, de akkor még nem gondoltam arra, hogy egy lány sokkal jobb, mint egy fiú. Aztán meggyõztek róla.


Örülj, hogy lány ! mondta az anyám, legalább nem akar majd motorbiciklit és nem megy el autóversenyzõnek !

Persze a bátyámra gondolt, aki akart és elment.

Örülj, hogy lány ! mondta az apám, egy lánynak mindig könnyebb az élete!

És õ csak tudja, hiszen fiúnak született.

Örülj, hogy lány ! mondta a barátnõm, egy kislány olyan cicás és olyan aranyosan lehet öltöztetni.

És õ csak tudja, mert van macskája és nemrég nyitott gyermekdivatbutikot.

Örüljön, hogy lány, mondta a nõvérke is, mikor haza készültünk, és a kezembe nyomta a kislányomat.

Nézze csak meg, már most kész kis hölgy!

És valóban, ahogy megnéztem a lányomat, és aztán a többi kisbabát, rajta kívül egy sem látszott kész kis hölgynek, de még kész kis úrnak sem.

Amikor már otthon voltunk, és megjelentek a rokonok, a szomszédok és a barátok gyereknézõbe, õk világosan meg is mondták, hogy miért jobb egy kislány, mint egy kisfiú.

Örülj, hogy lány, mondták. a rokonok, a szomszédok és a barátaink mind.

A fiúk vásottak, önzõk és hamar elmennek a háztól.

Bezzeg a lányok! Egy lány az szép, kedves, melegszívû és anyás.

Tinka néni még azt is hozzátette, hogy egy lány ügyes kezû, szorgalmas, és mindenben segít az anyjának.


S azt hiszem ez mind így igaz.

Mert ahogy elnézem a lányomat, már most is szép és kedves.

Ha megnõ, a tévések mindig õt mutatják majd a közönség soraiból, a metrólépcsõn mindenki elmosolyodik, aki szembejön vele és ránéz, és a világbajnokságon õ nyújtja át a virágcsokrot a gyõztesnek.

Ahogy elnézem a lányomat, már most látszik rajta, hogy milyen melegszívû.

Ha megnõ, minden öreg nénit átkísér a zebrán, minden kóbor macska a nyomába szegõdik, és mindig etetni fogja a cinkéket, a mókusokat és a halakat.

Ahogy elnézem a lányomat, már most látszik rajta, hogy milyen anyás.

Ha megnõ, mindig az ablakból integet utánam. ha elmegyek, és elém szalad, ha hazajövök, nem megy nélkülem sehová, de ha mégis, akkor naponta levelet ír, és hétvégén sosem enged korán fölkelni, mert õ hozza nekem ágyba a reggelit.

Elnézem a lányomat, és azt hiszem, Tinka néninek is igaza van, mert már most látszik rajta, hogy milyen ügyes kezû. Igazán nem vagyok elfogult anya, de az azért ritkaság, hogy egy gyerek már kéthetes korában ütögesse a csörgõt, és kéthónapos korában már megfogja a kanalat. Arról nem is beszélve, hogy tegnap leszedte a kiságyról a piros kendõt és a fejére borította.

Nem vagyok ábrándos természet, de amikor megláttam, hogy leszedte a kiságyról a piros kendõt és a fejére borította, mégis elábrándoztam.

Ha nagy lesz a lányom, minden kis maradékból összeügyeskedik valami divatos holmit, mindennap új frizurát fésül nekem, megköti az apjának a norvégmintás pulóvert, amit én tavaly kezdtem el, kipróbál minden kozmetikai és salátareceptet, amit a vasárnapi újságokban olvas az ember, minden szoknyát leereszt, ha hosszabb a divat, és újra fölhajt, ha rövidebb.

Mert egy lány nemcsak segít az anyjának, hanem mindenben ügyesebb is, mint az anyja. És fölkaptam a lányomat a kiságyból és összevissza pusziltam örömömben.

Este elújságoltam az apjának is, hogy milyen ügyes lesz majd a mi lányunk, és az apja is örült, de mondta, hogy addig is, varrjam már föl a kabátjára a gombot, mert leszakadt.

Mert föl nem varrná maga, mintha az õ gombja csakis az én dolgom volna.

Azért se varrtam föl. Erre leült a lánya ágya mellé, úgy látszik, kivárja, amíg megnõ. Sokszor felemelem a kislányomat a magasba, mert úgy szeretném, ha már nagyobb lenne ! De most még kicsi.

És amíg kicsi, elõrefésülöm azt a kis göndör haját, és rózsaszín fõkötõt teszek a fejére, hogy mindenki lássa : kislány, és senki se mondja, hogy jaj, de aranyos kisfiú, csak azért, mert olyan erõs és egészséges.

Ha majd nagyobb lesz, akkor megnövesztem a haját hosszúra, és lófarokba kötöm rózsabimbós csattal, veszek neki hosszú ruhát, fodrosat, fehér cipõcskével, hogy olyan legyen, mint egy nagylány, kicsiben.

És azt se bánom, ha néha belakkozza a kis körmét, és felpróbálja a magas sarkú cipõmet.

És amikor már nagylány lesz, én hordom majd az õ kinõtt cipõit és ruháit, amelyek mindig divatosabbak lesznek, mint az enyéim, és néha majd én is kipróbálom a rúzsát és a szemfestékét. Olyankor a lányom majd megdicsér, és azt mondja: milyen szép fiatal mamám van !

Ha én meg a lányom végigmegyünk az utcán, biztos, hogy mindenki utánunk fordul.

A legtöbben azt hiszik majd, hogy nõvérek vagyunk, de akik rájönnek, hogy anya és

lánya, azok nemcsak a lányomat csodálják meg, hanem az anyukát is, akinek ilyen bájos, illedelmes és jól nevelt lánya van.

Hát még aki otthon látja!

Térülni-fordulni, sürögni-forogni, mert én a lányomat majd úgy nevelem, hogy házias legyen, de nem azért, hogy õ csináljon mindent, csak értsen hozzá, és a férjét is tanítsa majd meg mindenre.

Fogadok, hogy a lányom majd ellesi az anyósomtól, hogy hogyan kell a hajtogatott hájastésztát csinálni, ami az apja kedvence, s amire nekem sosem volt idõm. Fogadok, hogy a lányom majd használni fogja a háztartási robotgépet, amit én sose használok, és amivel minden megvan egy perc alatt.

Az én lányom majd géppel dagaszt, géppel szel, géppel aprít és reszel, gép veri a tojás habját, gép vágja a vöröshagymát, csak gombot nyom, tárcsát teker, mindig új ízzel remekel, amit majd az apja is megeszik, és nem mondja, hogy minek kísérletezel folyton?!

Ha meg asztalt terít díszgyertyával, összesodort szalvétával, ámuldoznak a vendégek, soha ilyen terítéket! Mert csak a képeslapokban látni ilyet, színes fényképeken. Elnézem a lányomat,

hát mindez most még nem látszik rajta, mert még kicsi, és csak ezután fogom jól nevelni. Egyelõre ugyanis mindig felveszem, ha sír, hadd lássa, hogy érdemes anyásnak lennie.

Mi olyan jó barátnõk leszünk a lányommal, hogy mindig megbeszéljük, hogy mit vegyünk fel, hová menjünk el, és azt is, hogy mivel mentsük ki magunkat, ha elkésünk.

Együtt járunk majd bevásárolni, és ha csak úgy nézelõdünk az áruházban, egyikünk sem fogja megkérdezni a másiktól, hogy tulajdonképpen mit akarsz venni?

Micsoda szerencse, hogy lányom született!

Örülök, hogy lány, mert így lesz, akit az apja megtaníthat síelni, pingpongozni és biztosítékot cserélni, lesz, akinek az apja szívesen segít a konyhán, és lesz, aki meggyõzi az apját, hogy egy nõ is vezethet jól autót, ha nem is tudja beállítani az alapjáratot.

Örülök, hogy lány, mert majd az egész családot elhívom a balettvizsgára, a zeneiskolai záróhangversenyre, a népi tánccsoport díszfellépésére, az iskolaközi kosárlabdadöntõre, és az elsõ bálba, ahol az apja se mondja majd, hogy õ nem szeret táncolni.

Örülök, hogy lány, mert ma már egy lányból is lehet minden, még focista, akadémikus vagy ûrhajós is, ;s ha netán az lesz, akkor sokkal híresebb lesz, mintha fiú volna.

De azért jobban szeretném, ha idegenvezetõ, korcsolyabajnok, vagy híres mûvésznõ lenne, a gyermekkoráról faggatja a riporter a tévében, akkor elmondaná, hogy tulajdonképpen mindent a szülõi háznak köszönhet. És ha netán meg akarják mutatni az édesanyja fényképét is, akkor azt adom oda, amit elsõnek csinált az apja, amin a karomban tartom a lányomat.

Majd csodálkoznak, hogy mennyire hasonlítunk egymásra.

Elnézem a lányomat, és arra gondolok, milyen büszke leszek majd rá, ha óvodás korában verset mond nekem anyák napján, ha jutalomkönyvet kap az iskolában, ha egyszerre veszik fel

a színmûvészeti és az iparmûvészeti fõiskolára, esetleg a zeneakadémiára is, ha megnyeri a tanulmányi versenyt, a táncversenyt és a szépségversenyt, ha a gyerekek autogramos fényképet fognak tõle kérni, és ha végre rászánja magát, hogy igent mondjon annak a jóképû, nagy jövõ elõtt álló, szépen keresõ fiatalembernek, aki majd a tenyerén hordozza.

Milyen büszke lesz az apja a lánya esküvõjén! Nemcsak én fogom mutogatni mindenkinek az esküvõi fényképeket, hanem õ is, különösen azt, ahol a karján vezeti a menyasszonyt.

Elnézem a lányomat a kiságyban, és a lányom visszanéz rám. Örülök, hogy lány vagy, mondom neki, bár kisfiút szerettem volna, de akkor még nem ismertelek. És úgy látszik, a lányom is örül, mert rám mosolyog.

Talán arra gondol, hogy lesz még neki kisöccse. Vagy ha nem lesz, akkor hoz õ majd fiút a házhoz. De én már azt is tudom, amirõl a lányomnak még fogalma sincs, hogy neki is lesznek gyerekei, és az õ gyerekei lesznek az én unokáim, akiknek én leszek a nagymamájuk !

Mert annak a jóképû, nagy jövõ elõtt álló, szépen keresõ fiatalembernek az édesanyja csak a másik nagymama lesz.



2013. január 25., péntek

GELLÉRI ANDOR ENDRE: VARÁZSLÓ, SEGÍTS



A présházban gyertyák lobogtak; a hatalmas mellkasú Thier jött velem inni, de estefelé elszomorodott. Táncoló gyertyafényben már horkolt az egész szüreti társaság; meglobbanó világa Thier arcán szánalmas szomorúságot mutatott. Néha vádlón rámsandított: - Ördög! Újra elcsaltál a haldokló feleségem mellől, s az éjszakán keresztül, a présház nehéz gőzén keresztül is hallom szörnyű köhögését: kh... khe...

Thier szeméből részegen szivárogtak a könnyek. Valami ködös, rég elmaradt Május jutott eszébe, amikor először fogta át felesége derekát, s a gyertyák úgy lobogtak előtte, mint a lánynak ijedt, védekező szemei.

Tántorogva fölállt, s a lángok felé fújt: - Emlékszel a gyenge lombsuhogásra, Thier? - és hirtelen fölzokogott.

Szótlanul mentünk ki a présházból.

Őszi tájon haladtunk át hallgatagon, balról a sötét temető hevert, néma magvakat rejtve. Lomha mezők amott, végüknél ég felé suhanó lankákkal, amik heggyé varázsolódtak át a felhők táján.

Hogy lerázzam Thier sírós, önmagát vádló hangulatát, dalba kezdtem, énekeltem, gyujtogattam a jókedv máglyáit. Hol a föld kérge alá bujt a gondolatom, hol becsúsztam a fák törzsébe és végigkerengtem az évgyűrűkön. S a lombok között csüggeszkedett a lelkem, mozdulatlan levélként. Majd álmélkodva megmásztam az ürt és csillag lettem és tisztán láttam Thiert és jómagamat is, amint egymás mellett, szótlanul baktatunk... aztán a magasságokból egyszerre csak beszédbe pottyantam vissza:

- Te, Thier... hát mivel lehetne megvigasztalni azt az asszonyt?... Én azt hiszem, hogy csak azzal, ha friss szívet adnál néki, új tüdőt, új anyát, aki ma szülné világra, hogy elkerülhesse ezt a robotos sorsot, ami idejuttatta a haldokláshoz...

Megráztam a vén cimborát: - Te, azt mondta az Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra... és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon... érted-e, Thier, minő jogok ezek? Próbáltál már uralkodni, Thier, mint az Isten? Hogy a kezedben vihesd az új életet, az új szívet, a tüdőt, ajándékul a betegnek?

Könnyes pilláival rámbámult, majd rövid hallgatás után lassan kimozdult a biblia szavai közül, eltávolodott tőlem, lehajtott fővel ment, mint aki mindent megfontolt immár. Belecsapott a sötét mezőbe, kutatva lehajolt és egy virágszállal jött vissza.

Én erre szótlanul megfogtam a kezét, nem kérdeztem semmit, hanem visszamentem vele a mezőre. És a fülébe súgtam valamit az Istenről... Aztán lehajoltunk a sötétbe, inkább a lelkünkkel kerestük meg a virágokat a nagy árnyak alatt, álmukban oltva ki életüket. És mikor már csokraink voltak és lombjaink egy halomban, én még egy maroknyi földet téptem ki füvestül és Thiernek adtam. Megálltunk a régi zsidó temető mellett és Thier már megértőn mosolygott:

- A virágokat...

- Khe, khe, - feleltem felesége köhögését utánozva és ő csak bólintott és alázatos szeretettel megölelt.

Ekkor lágy lettem, alig volt hangom. Csak forró lehellet szállt belőlem, szerelmesen az emberiség, a betegek iránt.

- Most hazavisszük, jó Thierem, beteg feleségednek a mezőt... a te egy szál virágod tanácsolta ezt nekem, Thier. Elvisszük a mezőt illatozni és én föléföstöm az eget szép szavakkal... majd nagyot lélekzik tőle az asszony.

Thier csak könnyezett és fogta a kezem... most elfutotta nagy testét a boldog nevetés: - Ezért, brümmögte, ezért járok veled mindig!

S nevetve állt elém, hogy nedves füvet és gyönge virágokat rakjak az arcára, a homlokára koszorút adjak, a vállait zöld lombokkal takarjam és iszalaggal fonjam át vastag lábait. Egy csomó illatos szénát szorítottam még a hóna alá s magam is virágdíszbe bujtam. Thier hangos örömmel táncolt előttem az úton és hirtelen kedve támadt lekapkodni az ég minden csillagát és a felhők fátylait.

Lefogtam: - Ne szórd el magadról a földi dolgokat - mondtam feddőn -, s az égieket csak bízd rám. És ne szólj egy szót se, míg haza nem érünk. Csak zavarnál vele.

Így bandukoltunk hazafelé a szüretről... Én forrón imádkoztam az éghez, hogy segítsen ez egyszer varázslónak lennem, akinek az ajkáról cirkuszi láng helyett nyugodt felhő és boldog táj röppen elő. S az ősz, a méla szín, a távoli szüretek vidámságának alig hallható tánca... maga a természet lobogjon a számból... és a beteg, akit szobájába zárt a hűs idő, hadd lélegezze be tág szemmel mindezt.

S némán sietésre nógattam Thiert. Reszkettem, hogy erőm elmúlik és a mező elhervad rajtunk. És akkor nincs vigaszunk a betegnek!

S csakugyan - ó, átok! - mikor erre gondoltam... izzó, feszült lelkem szárazabb lett és én könyörögve összekulcsoltam a kezem:

- Csak most az egyszer engedd, hogy a jó teljesüljön, te Isten! Ne vedd vissza a cél előtt ajándékodat!

A szememben könny reszketett. S egyszer csak, amint érzem, hogy minden Szép, páraként, észrevétlenül szökik el zárt ajkamon át a semmibe, görcsösen megfogtam Thier kezét, rántottam rajta s futni kezdtem.

Thier lelkendezve rohant mögöttem, de a lombok és a virágok akadályozták. El-elmaradt a sötétben, de nem törődtem vele, s magamhoz szorítva a mező virágait, átcsaptam a rajtunk nevetők csoportjain. S már láttam a tüdőbajos asszony házikóját.

Ott állt sötéten, de a nyitott ablakon nem hallatszott ki a szörnyű khe, khe és mégis meg kellett állnom, hogy bevárjam Thiert.

Thier rohant, hősies harcban állva a botlasztó lombokkal és mikor lihegve hozzám ért, átnyujtotta a földet és a füvet:

- Ezt te vidd be, - mondta.

És mi, kissé kifulladtan, de jóreményekkel beléptünk...

Odabent gyertyák lobogtak, Thier fölordított és a szomszédasszonyok sápadt arca közé vetve cicomás testét, ráborult holt feleségére.

Virágkoszorús feje a beteg tüdő fölött pihent, lombkarjai átfonták a holt derekát és iszalaggal átszőtt lábai reszkettek, mikor kiemelte ágyából a holtat, és rémült, könyörgő szemmel felém nyujtotta:

- Varázsló, segíts...

Gelléri Andor Endre: FARSANG


Bresztovszky Edének

A téglagyárból kiálltak a magos és szögletes gyárkémények, a füst lompos lihegése nélkül. Az agyagbánya és présház között vonuló drótvezetéken hóval, jéggel rakodottan, dermedten lógtak a vascsillék. Néha egy-egy sovány alak mászott végig a teljesen kihalt és leállt téglagyáron. Mindenfelé munkásházak rendetlenül épült csoportjai húzódtak. Egyiknek valami öblös vascső volt a kéménye, de a negyedik napja nem füstölt; a másiknak a kéményét félig elhordta a szél: innen se pöfögött elő a füst. Se szén, se munka, se ennivaló harmadik hónapja. Maga a téglagyár gondnoka is ágyban fekvő, súlyos beteg volt ősz óta. A tüdejét köpte. A gyáriak nem szerették, nem is szánták, sőt néki rótták föl, hogy betegségével csak akadályozza azokat a munkákat, amiket egy egészséges gondnok a télvíz dacára is elvégeztetett volna a szűkölködőkkel.

Ugyanekkor, a pirosbetűs naptárak szerint farsang volt. Álarcosokat már nem igen lehetett látni: csupán a papirüzletek kirakata mögött tombolt a farsang; a lila orrú mandarinok, ferdeszemű muzsikok s gyapjas hajú négerek álorcái ott busongtak eladatalanul, spárgára akasztva királyok, hősök és bolondok maskarái között. A gyerekek bámulgatták őket, de az árak olyan magasak voltak, hogy csak a szemük telt meg velük.

Furcsa farsang volt: az egyik uccai padon, azt hitték, huncutságból teteti magát holtnak egy fekete kendőbe burkolt anya, karján a dermedt csecsszopójával. Azt hitték, valami álarcos mókája az is, hogy úgy feküdt a folyó kemény jegén, szétloccsant fővel, mintha hivogatná a parton bámulókat: csusszatok csak hozzám, nézzétek, milyen szép maskarám van ... s csendesen megmutatná nékik szétloccsant, fagyos velővel fröcskölt fejét. Nem hiányoztak a fára akasztott bábuk se, akikkel a részegek hajnalban eljátszottak, élcelődtek s éltették a halálnak áldozatul akasztott farsangi bábut. A város legszebb sétahelyén, egy üveges fáról, hosszú, kettősre hurkolt spárgán öreg ember lógott. Sipkája bolondul félrecsapva, a szél elég vidáman lóbálta ... de dermedt kezei s a nyelve ... brrr, valaki, valami elrontotta ezt a farsangot idén.

Közben a téglagyáriak közé egy bizonyos Tir nevű, mindenkit lepipáló beszédű, ezer mesterséget próbált fickó keveredett. Nemrég jött, nem is azért, hogy munkát vállaljon ... inkább csak úgy benyitott ide és oda is. Az embert megkínálta hol bagóval, hol rendes dohánnyal s ártatlan pofával kezdte faggatni a házigazdát, mit gondol, meddig mehet ez így? Például tudta ez a Tir azt, hogy enyhébb napokon még volna valami munka: ilyenkor, beszélte, szokás a robbantott, de eső miatt otthagyott agyagot belapátolni a csillékbe s fészer alatt elraktározni; ilyenkor, mint mondogatta, a gyári kőművesek kifalazhatnák az öreg, kiégett kemencék belsejét, javítgathatnák a munkásházak falát, kéményét és cserepezését. A lakatosműhely is mehetne, mert nézzenek csak szét: mennyi kocsi hever kerék nélkül; a sínek mindenütt megvannak pattogva; mióta kellenének az új gyári vaskapuk ... s a bognárok is dolgozhatnának a tégláskocsikon, kerékagyakon ... az asszonyok pedig a cserepezéshez szükséges léceket szögelhetnék s jónéhány ember gipszfigurákat önthetne: törpéket, manókat, virágcsokrokat, amiket tavasszal oly szép számba vásárolnak a kertek részére.

No lám, lám, elhitték néki, mert más is mondta, hogy lenne munka, csak akarná a gyár, csak merne beüzenni a központi irodába az a nyavalyás gondnok úr.

Mindenütt lelkesedtek ezekre a hírekre: de hát csak hír volt ez is, mint a többi ... kélt, szállt és eltünt. Az éhinség meg nőlt az elégedetlenséggel. Ez a Tir folyton Kínáról mesélt nekik, ahonnan nemrég érkezett vissza, ahol ő valami tábornok titkára volt egészen addig, míg a tábornokot föl nem kötötték, mert lopott a nép pénzéből. Olyasmit mondott, hogy Kínában már nincs szegény ember ... a kínai bankárokat talán fél évvel ezelőtt egy olyan hajóra cipelték, ahol csupa őrült matrózok és hajósok teljesítenek szolgálatot. S ezek az őrjöngő matrózok nekivágtak már a bankárokkal az óceánoknak s addig bolyongnak kísérteties hajójukkal, míg a bankárok nem állnak napokon át féllábon, mint a gólyák és nem sírnak a félelemtől, nevetnek, mint az őrültek.

Úgy tudta ezeket, nagyokat röhögve, elmondani, hogy a hallgatók is nevetésre fanyalodtak, olyan találón ütötte mindenben a szöget a fején, hogy szívből megkedvelték. Öreg szlovákok, románok ültek körülötte s asszonyok tódultak hozzá pislogó gyerekeikkel. S annyira föl tudta őket mesélgetés közben nevetve heccelni, hogy az egyik hajnalban a középső kemencébe mindenféle alakok szállingóztak be lopakodva. A kemence mélyén, egy lámpás alatt ült Tir, körülötte mindenféle farsangi holmik: angyalszárnyak vegyítve kacsa- és libaszárnyakkal, két-három igazi halotti koponya, aztán színpadi hóhérpallósok s a háta mögött egy akasztófa, a lábától meg nem messze egy koporsó. Ő maga már piros, cafatos ruhába volt bújva s a fején is valami piros, lyukas sipka búbolt. Aki beljebb lépett, látta, hogy hátrább, a parázsló kályha mellett, két gyári lány ül s holmi emberalakú bábunak éppen a füleit varrja a helyére. Mikor ezzel megvoltak, nagy veres bajuszt ragasztottak az orra alá: ilyen nagy veres bajusza csak a beteg gyári gondnoknak volt.

Tir pedig hol ennek adott egy piros hóhéri ruhát, hol amannak fekete halál ruhát: mint magyarázta, az alacsonyabbak lesznek a kis halálkák, a közel két méter magas Sztahora kocsis: a főhalál. Ennek a Sztahorának a gyászköntösére fehér olajfestékkel ki volt pingálva a halál elképzelhető bordázata is. A koponyák ketté voltak törve s egy lyukba fűzött spárgával összeköthetők. Így aki halál lett, elől s hátul is burkolhatta magát a halotti maszkkal, aztán Tir ezt masnira kötözte rajtuk és rendben voltak. Lassan beöltöztek valamennyien: a gyászpofák között vérveres hóhérok és fehérleples angyalok mászkáltak, szárnyukat féltve. Maga az ördög föltűzte két kecskebak szarvát s mindenféle arcokat vágott a viháncoló angyalokra. Csak a főangyaloknak jutott szép széles szárny; a kisebbek s a gyerkőclányok: kacsa- és libaszárnyakat kaptak. Aztán megjött egy Angelov nevű kékfestő legény, akit Tir Jézusnak szánt. Szőke volt csakugyan, egy kis kenyeret majszolt s szótlanul Tir mellé húzódott, aki éppen Tusák bácsinak magyarázta:- Csak a halotti éneket húzni, lassan, szépen, panaszosan ... Az öregen óriási harmónika lógott s most elkezdte mozgatni.

Künn sápadt fény jelentkezett az égen; a házak ébredtek a virrasztásból: az árnyékok áttetszőbbekké váltak, a csillagok egymásután halványodtak el. De a hold sarlója félgörbe, ködbe takart ezüstdarabként még látszott ... a Nap már éledt s mint egy messzi, óriási lámpás tette világosabbá a világot.

A panaszos gyászdal nyújtott szavára kilépett a menet. Egy kordén fekete koporsó feküdt: a jobb oldalán az állt: a gyári ... a másik oldalán: gondnok úr ... Két csúf pofa a bitót cipelte s mögöttük kis és nagy halálok, pallosos hóhérok s hátul a vezérkar: Tir, a főhóhér, Sztahora,a főhalál és Jézus töviskoszorúval a fején. Mögöttük három angyal lépdelt.

Aztán innen és onnan is anyák és férfiak csatlakoztak hozzájuk: a gyerekek sírva fakadtak, a férfiak levett kalappal haladtak utánuk. Az elnyújtott halott nóta beszállta a gyárat s néhány öregasszony reszketeg hangon énekelte is.

Most megerősült a harmonikaszó, most fölsírtak az asszonyok s férfiak gyászos hangjai. - A bitót letették a földre, szemben a gondnoklakás ablakaival ... négy hatalmas szöggel beleverték a fagyott földbe ... két boszorka kivette a koporsóból a bábu-hullát s a hóhérok a bitó alá cipelték. Most a kishalálok megdöngették a gondnoklakás ablakait: a függönyök szétfutottak s az egyik ablaknál megjelent a beteg gondnok ijedt arcú felesége.

- Ne éheztessen bennünket az urad! - kezdték a kiabálást.

- Ha jó nektek enni, mi sem vagyunk állatok!

- Munkások vagyunk, munkát akarunk!

- Falaztassa ki velünk a kemencéket ! - kiabálta az a hóhér, aki kőműves volt.

- A vaskaput miért nem csináltatod meg? Miért vagy nyavalyás? - a lakatos hangja volt.

Valamelyik boszorka fölkiáltott: - Én nem mosok többet nálatok!

Tir csöndet intett s a bábu nyakába akasztott egy táblát: - Itt nyugszik a gondnok -, ez volt rápingálva.

Most kinyilt az ablak s kihajolt rajta a gondnok felesége s kimerült hangon azt kiáltotta: - Ki lesztek vágva valamennyien! - szavait kísérő lélekzése mint a füst röpült elő a szájából s idegesen reszkető orrlyukaiból.

- Bánja a szamár -, feleselt oda neki egy aprótestű halálfő -, többet akkor se éhezhetünk.

- Majd ki fogják dobni az uradat a temetőbe! - csengett valamelyik lány hangja.

Többen, seprőnyélt tartó vénasszonyok, egészen meglapult csendben voltak. Bámulták a kiáltozókat, mintha nem is igen akarnák hinni, hogy szabad az ilyesmiket odakurjantani a gondnoknénak. Arra gondoltak, hogy nyilván azért merik az emberek, mert úgy néznek ki, mintha az égből, vagy a pokolból valók lennének; tessék, amott maga Jézus kiáltoz valamit mérgesen. S a pityergős Bárkis Máriát mi más bírta arra, hogy azt sivítsa: - Éljen! - mint az a két széles angyalszárny, amit meg-megrázott a fujdogáló szél.

- No, húzzátok föl! - parancsolta Tir.

De most mintha veszekedés támadt volna: a hóhérok már emelni akarták a bábut s a hosszú halálos Sztahora is kiáltotta: - Podgy szem! Podgy szem! ... de az angyalok még védték a tíz körmükkel a gondnok bábuját és össze-vissza sikongattak kegyelemért Jézus felé.

A gondnok felesége elképedve becsapta az ablakot s lezuhantatta a faredőnyöket.

Jézus hátat fordított az egész társaságnak. Elhúzódott a magas hóban, mint aki nem akar se látni, se hallani ilyesmit; úgy gondolta, néki nem illik ott lenni, ahol valami halál esik, mert ő a halál legnagyobb ellensége, ő az örökkévalóság.

A bábu most magasba lendült. Míg ez történt, sokan a félelemtől előre osontak; vacogtak attól, hogy tavasszal majd számonkérik, ki volt ott az akasztásnál s kemény szavak kíséretében kikapják a könyvüket. Másoknak farsangi játék volt, amiért nem is szabad a gondnokúrnak nagyon haragudni, mert mit tegyen az éhes ember? Üljön egész télen át és búsuljon? Most legalább nevet egy kicsit az urak kárára: nem lesz ebből semmi baj.

Csak Tir és Angelov tudták igazában, hogy mit esznek. Ők is játékosak voltak azért, de mégis számítottak rá, hogy ez majd belekerül valamelyik újságba, valami író szépen kiszínezi ezt s kijönnek a missziós hölgyek és legalább leves és főzelék lesz néhány hétig.

De most kinyilt a gondnoklakás ajtaja: egy öreg bejáróné jelent meg; kezében prakker volt s a düh nem engedte, hogy beszéljen. Csak tódultak s nevetve félretolták az ajtóból.

A belső szobában már hajnal óta fulladozva hánykolódott a gondnok.

A felesége fölindultan megint a széles legyezőt kapta elő s lihegve hajtotta a beteg tátogó szája felé a levegőt.

A legyező hajlott, bókot, de a gondnokné karjai csakhamar fájni kezdtek: lehúnyt szemmel, lihegve abbahagyta.

Most koppanva fölnyilt az ajtó, csoszogás verődött be s a betegszobába elsőnek lépett be a halál.

Aztán a nyilt ajtón át szelíden Jézus közelített, mögötte angyalok áradtak s utána kíváncsian a többiek.

A gondnokné fölismerte őket, a legyező után kapott és fölsikoltott: - Legyezzétek, legyezzétek, mert megfullad!

Valóban: a gondnok, arcát eltakarva a maskarák elől, alig lihegett már.

S a lányok angyalszárnyakat kezdtek törni; két hóhér már a pallosát lengette zúgva. Mindannyian legyezetek megrettenve: izzadt a pokol és a menny a kicsiny szobában; az angyalok szeme fájt, Jézus szédült, a halál lihegett.

A gondnok dermedten feküdt az ágya mélyén s csak zümmögőn hallotta az angyalok pihegő bíztatását: - Ne féljen, gondnok úr!

Mikor félve kinyitotta a szemét: meglátta felesége kibomlott haját, a suhogó furcsa legyezőket s a jövevények kipirult, álomszerű arcát. Vacogva intette nékik: elég már.

Erre az angyalok fele az ablakhoz tódult, a többiek köréje gyűltek és mosolyogtak rá. Jézus leült az ágyára fáradtan.

- Tessék megbocsájtani, de farsang van, gondnok úr - mondta távolmaradva az ágytól a hosszú Sztahora, a halál maskaráját oldozgatva magáról.

- Kicsit tüntettünk, gondnok úr, de nem tudtuk, hogy ilyen rosszul tetszik lenni - szólalt meg Jézus.

- Majd meggyógyúl - így beszéltek hozzá az angyalok.

A gondnok komolyan vizsgálgatta őket. Hol közeledtek feléje, egy-egy tört angyalszárnyat emelve föl a padlóról, hol távolódva elvesztek az ajtó mögött.

Most Jézus búcsúzott tőle hajlongva. A gondnok megfogta a kezét és fölsóhajtott.

S a megtépázott csoport aláereszkedett a kihalt bányán: elől a puha hóban halkan haladtak az angyalok; a vérvörös hóhérok közé elkeveredtek a boszorkák s a fáradt, éhes alakok visszaszállingóztak a hideg, kihűlt munkásházakba.

2013. január 20., vasárnap

Farsang

A farsang a vízkereszttől (január 6.) hamvazószerdáig, a nagyböjt kezdetéig tartó időszak elnevezése, amelyet hagyományosan a vidám lakomák, bálok, mulatságok, népünnepélyek jellemeznek. A farsang jellegzetessége, hogy a keresztény liturgikus naptárban nem kötődik hozzá jelentős vallási ünnep, alapvetően a gazdag néphagyományokra épül (lásd: torkos csütörtök). A kereszténység előtti időkből származó farsangi mulatságokat az „erkölcsös” 16. és 17. században nem eredete, hanem bujaságot szimbolizáló szokásai miatt tiltották.
A farsang csúcspontja a karnevál, hagyományos magyar nevén „a farsang farka”. Ez a farsangvasárnaptól húshagyó keddig tartó utolsó három nap, ami nagy mulatságok közepette, valójában télbúcsúztató is. Számos városban ekkor rendezik meg a híres karneválokat (riói karnevál, velencei karnevál), Magyarországon pedig a farsang legnevezetesebb eseményét, a mohácsi busójárást.

A magyarság körében

A farsang elnevezése és a legrégebbi szokásadatok középkori német polgári hatásra vallanak, de vannak az Anjouk és Mátyás király udvarából itáliai hatásra utaló adatok is.
A farsang a párválasztás időszaka volt és egyben fontos „esküvői szezon”, mivel a húsvéti böjt időszakában már tilos volt esküvőt tartani. Erre utal az ünnepnapok elnevezése is (pl.: első menyegzős vasárnap = vízkereszt utáni első vasárnap, vővasárnap = farsangvasárnap az ifjú férj az após kontójára fogyasztott, stb.). A falvakban a legények szervezték a bálokat. A lányok rokonaik közvetítésével bokrétát adtak a kiszemelt legényeknek, akik a farsang végén nyilvános színvallásként a kalapjukra tűzték a bokrétát. A báli szezon és táncmulatság lényege az eljegyzés volt.

Farsangvasárnap 

A farsangvasárnap a farsangi időszak végén levő farsang farkának első napja. Számos helyen ezen a napon tűzték a legények kalapjukra a kiválasztott lányok bokrétáját. További elnevezései: csonthagyóvasárnap, ötvenedvasárnap, sonkahagyóvasárnap, hathagyóvasárnap, kilencben hagyó harmad vasárnap, piroskavasárnap (piroska nevű kalács után), vővasárnap (ifjú férj a lány családjának kontójára mulatott), sardóvasárnap (sodrózás jelentése szerencsekívánás), vajhagyóvasárnap (görög katolikusoknál). hétfő a farsang farkának középső napja. Gyakran ezen a napon tartották az asszonyfarsangot. Ezen a napon a nők korlátlanul ihattak, zeneszó mellett nótáztak, férfi módra mulattak. Ezután húsvétig már tilos volt az esküvő, a tánc és a vígadalom. További elnevezései: húshagyó hétfő, böjtelő hétfő.

Húshagyó kedd

A húshagyó kedd, a farsang és egyben a farsang farkának utolsó napja. A farsangtemetés időpontja. További elnevezései: húshagyási kedd, farsangkedd, madzaghagyókedd (ez utóbbi utalás a madzagon lógó ételek elfogyására) Ezen a napon általában szalmabábut vagy koporsót égettek, jelképesen lezárták a farsangot és a telet.
A húshagyó keddet követi a hamvazószerda, ami a 40 napos nagyböjt kezdete. A mai magyar gyakorlat szerint az ezt követő nap a torkos csütörtök, de ezt tévesen élesztették újjá ezen a napon, mert valós időpontja egy héttel korábbra esik.

Koncz király és Cibere vajda 

Koncz király és Cibere vajda egy Európa szerte elterjedt szokás, dramatikus játék. Cibere vajda neve a böjti ételt, a ciberét jelképezi, Koncz király pedig a húsos, zsíros ételeket. Vízkeresztkor és húshagyókedden megküzdöttek egymással, első esetben Konc király, másodízben pedig Cibere vajda nyerte a párviadalt. Farsangi szokások keretében szalmabábokkal is eljátszották a tréfás küzdelmet.


Bálint-nap

Szent Bálint napján (február 14-én) tartják főleg az angolszász országokban a Bálint-nap (angolul Valentine's Day) ünnepét, amely Magyarországon az angol név közvetlen átvétele miatt sokak számára mint Valentin-nap vált ismertté és népszerűvé az 1990-es évektől kezdődően. Ezen az ünnepen (amelynek vallási eredete az idegen elnevezés elterjedése miatt Magyarországon elhomályosult) a szerelmesek megajándékozzák szerelmüket.
A szokás eredete, hogy Szent Bálint, Terni (akkori nevén Interamna) püspöke a 14. században a jegyesek és fiatal házasok védőszentjévé vált Angliában és Franciaországban. Ennek a szentről elterjedt egyik történet képezte az alapját. Eszerint mielőtt keresztény hite miatt II. Claudius császár idején kivégezték, Bálint a hite erejével a börtönőre vak leányának visszaadta a látását. Mielőtt – a hagyomány szerint – február 14-én kivégezték, búcsúüzenetet küldött a lánynak, amelyet így írt alá: „A Te Bálintod.” Ez a Bálint-napi üzenetküldés eredetének leggyakoribb magyarázata. A legenda szerint a püspök a szerelmeseket a keresztény szokások szerint megeskette egymással, köztük katonákat is, akiknek az akkori császári parancsok értelmében nem lett volna szabad házasságra lépni. A friss házaspárokat megajándékozta kertje virágaival. A hagyomány úgy tartja, hogy ezek a házasságok jó csillag alatt születtek. A vallásos, az egyházi liturgiában gyökerező eredete ennek az ünnepnek Jézusnak, mint égi vőlegénynek a megérkezése az égi esküvőre. A római-katolikus naptárnak (Calendarium Romanum Generale) az 1970-es évi reformjakor e szent és emléknapja az előírt egyházi liturgiából eltűnt, hogy helyet adjon a történelmileg bizonyítható szaloniki születésű szent testvérpár, Konstantin-Cirill († Róma, 869. február 14.) és Szent Metód liturgikus ünnepének.
Ennek a napnak a népszerűsége a virágkereskedésnek és különösen az ezt szolgáló reklámoknak köszönhetően megnövekedett. A napot átszövi sok hagyomány, ugyanúgy mint az 1990-es években népszerűvé lett, az USA-ból és Írországból importált Halloweennek.

Pogány előzmények
A Bálint-nap körüli napokon az ókori Rómában két vallásos ünnep is létezett, Pán ünnepe és a Lupercalia vagy Februa. Ezeket az ősi eredetű pásztorünnepeket február 13-15 között tartották. A Lupercalia tisztító szertartásokból és termékenységi rítusokból állt, hogy kiengeszteljék a farkas alakú, rosszindulatú Lupercus istent. A papok ekkor a februa nevű kecskebőr szíjakkal ostorozták a fiatalokat, főleg a nőket, hogy a rituális verés tisztulást és termékenységet hozzon.
Egy legenda összefüggést teremt Valentin elhalálozási napja és az ugyanezen napra eső Lupercalia ünnep között. Ez a nap Júnó istennő (Jupiter felesége) (a görög Héra, ill. Zeusz latin megfelelői), a házasság pártfogójának ünnepe volt a Római Birodalomban. Ezen a napon a fiatal leányok Juno templomába mentek, hogy ott egy szerelmi jóslatot kapjanak az igazi partner kiválasztásához.
Az egyszerű nép (plebeius) ifjú férfiai ezen a napon tombolát húztak a még hajadon nők neveivel. Az így létrejövő párok egymással jártak egy ideig és néhányan a szóbeszéd szerint valóban egymásba szerettek. Ez a népszokás sok római arisztokrata szemében erkölcstelen volt.
A férjek virágot ajándékoztak ezen a napon a feleségeknek. Így ez a régi római szokás keveredett a keresztény mártír történetével és meghonosodott a későbbi társadalomban is.
Viszont az ókori pogány ünnepek és a későbbi Szent Bálint nap közötti közvetlen kapcsolatra azonban nincs bizonyíték, csak ezek a legendák léteznek.

Szent Bálint-napi hagyományok

Anglia

Az angolszász területen e nap népszerűsége Geoffrey Chaucer, angol költőnek a „Madarak parlamentje “ (Parlement of Foul(e/y)s) című költeményére nyúlik vissza, mely 1383-ban feltehetően II. Richard király udvarában megtartott Valentin ünnepségekre készült és melyet azon első alkalommal adtak elő. A költemény arról szól, hogyan gyülekeznek a madarak épp ezen az ünnepnapon Triász, a természet istennője köré, hogy így mindegyikük egy társra találjon.
A 15. század vége óta vannak Valentin párok Angliában, akik egymásnak kisebb ajándékokat vagy költeményeket küldenek. A virágok ajándékozásával való kapcsolat visszavezethető Samuel Pepys költő feleségére, aki 1667-ben Pepys szerelmes levelére egy virágcsokorral válaszolt. Az angol nemesi társaság köreiben ettől kezdődően a levél és a virágcsokor kapcsolata utánzás révén meghonosodott.
Shakespeare Hamlet című drámájában a megőrült Ophelia "illetlen" énekében Szent Bálint napjáról beszél, amelynek éjszakáján a leány bement a legényhez és már nem leányként jött ki tőle.


Németország

Angol kivándorlók vitték a Valentin napi szokásokat magukkal az «új világba«, az Amerikai Egyesült államokba. A második világháború alatt amerikai katonák hozták magukkal ezt a szokást az európai kontinensre, közöttük Németországba is. 1950-ben Nürnbergben volt az első Valentin napi bál. Ekkor hivatalosan is bevezették a Valentin napot. Általánosan ismertté a virágtermesztők és az édességipar reklámjával lett.
Idő közben megjelentek a Valentin édességcsomagok, kártyák és parfümök is, de a legfontosabb ajándék ezen a napon továbbra is a virág. Míg év közben főként a nők azok, akik a virágokat vásárolják, addig Valentin napján a férfiak vannak többségben. A vörös rózsák ára ilyenkor erősen felemelkedik.


Japán

Február 14-én feleségek csokoládéval ajándékozzák meg férjeiket, férfi kollégáikat, főnököket stb.. Ezért egy hónappal később (White Day) viszonzásként fehér csokoládét kapnak ők ajándékba. Fiatal leányok is ezen a napon ajándékozzák meg imádottjaikat, legjobb esetben olyan csokoládéval, melyet ők maguk készítettek. A férfi ezt március 14-én viszonozhatja.


Dél-Korea

A Valentin nap és a White Day mellett a félszigeten van egy Black Day is: aki február 14-én és március 14-én sem kapott ajándékot, az április 14-én “gyászolja” ezt és jajagmyeont (자장면) eszik, tésztát fekete szósszal. Dél-Koreában más hónapok 14-ik napja tekinthető ugyanezzel a jelentéssel bírónak.


Másutt

A Kínai Népköztársaságban napjainkban egyre kedveltebb lett ez az ünnep a nyugati életstílus felé orientálódó fiatalság körében. Brazíliában június 12-én ünneplik ezt a napot.
Európában saját hagyományok alakultak ki. Itáliában a szerelmespárok többnyire hidakon vagy folyóknál és tavaknál találkoznak. Ezeken a helyeken a kerékpárok elhelyezésére szolgáló berendezések vannak, de nem a kerékpárokat lakatolják le az olasz fiatalok, hanem egyszerűen csak magát a lakatot zárják rá az alkalmatosságokra és arra a nevük kezdőbetűit írják rá, nagyobb lakatokra ráragasztják a pár fényképét is. Miután a lakatot lezárták, a pár tagjai egy-egy kulcsot a vízbe dobnak és közben valamit kívánnak maguknak. Ezeket a kívánságokat nem szabad elárulniuk, de gyaníthatóan az örök szerelem az, amit kívánnak. Egyre több lakat gyűlik így össze nagy csomóban.
Finnországban a Valentin napot a “barátság” napjaként ünneplik, melyen egymásnak azok, akik a másikat szimpatikusnak találják képeslapot küldenek, vagy kisebb ajándékot adnak át nekik. Ez a “barátság nap” ellentétben az angolszász, vagy a kontinentális Európa területeivel nem bír erotikus vonásokkal.
A német nyugati szláv és szorb területeken a Valentin nap idejére esik az úgynevezett madár-esküvő ünnepe. Ehhez az ünnephez tartozik az azonos nevű német népdal.


Magyarország
Kevéssé ismert, hogy a magyarországi németek közt Szent Bálint igen népszerű volt. Templomaikban gyakran ábrázolták. Bálint freskója látható ma is Töttös Szent Erzsébet-templomának mennyezetén. A Töttös közelében található Bólyban van az egyetlen Szent Bálint tiszteletére szentelt kápolna Magyarországon.
Cikó központjában régi kereszt áll, két oldalán német öltözetben Szent Vendel hitvalló, a pásztorok védőszentje és Szent Bálint.
Nem csak az ország német, hanem magyar lakói is ismerték az ünnepet. (Ez olvasható az Érdy-kódexben is.) A "nyavalyatörésre" (epilepsziára) hajlamosak gyakran viseltek a nyakukban úgynevezett bálintkeresztet, vagy más néven frászkeresztet.
A népi hagyomány szerint ha Bálint-napon hideg, száraz idő van, akkor jó lesz a termés. Azt tartották, hogy Bálint-napon választanak párt a verebek, vagy hogy ekkor jönnek vissza a vándorló vadgalambok. Voltak olyan területek, ahol e napon szokás volt a madarakat etetni.



Valentin-napi idézetek

Változandó minden idelenn,
Csak a mi szerelmünk végtelen.
Reviczky Gyula

Éppen elég tapasztalattal rendelkezem, hogy meg legyek győződve róla: mi ketten egymáshoz tartozunk. Pontosan kiegészítjük egymást, úgy, ahogyan a hegyek és a völgy egyetlen zárt egységet alkotnak.
John Knittel

Te sokkal fontosabb vagy nekem, mint bármi más a világon. És te nekem adtad saját magadat. Ez sokkal több, mint amit megérdemlek, és ha ezen kívül is kapok tőled bármit, az csak még jobban felborítja az egyensúlyt kettőnk között.
Stephenie Meyer


Mit mondjak még, hogy higgy nekem? Nem álmodsz, halott sem vagy. Itt vagyok, és szeretlek. Mindig is szerettelek, és mindig is szeretni foglak. Mindig rád gondoltam, magam előtt láttam az arcod minden pillanatban, amíg távol voltam. Amikor azt mondtam, hogy már nem akarlak, az a legsötétebb szentségtörés volt.
Stephenie Meyer


Később majd megpróbálom, hogy elmondjam neked, mennyire szeretlek. De most csak érezni tudom.
Honoré de Balzac

Szeress engem negyedrésznyire úgy, mint én téged!
Örkény István

A teljes bőrfelületem, amivel a tested melegét, érintését, simaságát, simogatását érzékelem; és a gondolataim, amik, ha körülötted forognak, körülöttem forog a világ; elhalni és elevenen élni akarok egyszerre, eggyé válni veled, és szétárasztani magam a világban, benned. Egyszerre akarok megsemmisülni és a Minden lenni, de legjobban, leginkább a karodba, a szeretetedbe, a kettőnk szerelmébe bezárva szétragyogni a világra.
Ara Rauch


Te, aki már ezer élet közt
Osztottad szét a lelkedet,
Elképzeled, hogy egy egész szív
Mást nem, csak tégedet szeret.
Hogy azt, ki a festett világban
Elvesztette önnönmagát -
Egy bús poéta úgy imádja,
Mint az igazság angyalát...
Ady Endre

Te vagy a hívás és én a válasz,
Te a vágy, én a beteljesülés,
Te az éjszaka, én a nappal,
Mi más még, így tökéletes.
David Herbert Richards Lawrence


Te vagy az egyetlen a földön,
Akiért mindent megteszek,
Veled életemet töltöm,
Nem csak a múló perceket.
Johann Wolfgang von Goethe

Jó, hogy én én vagyok.
Jó, hogy te te vagy.
De a legjobb, hogy mi mi vagyunk.
Pam Brown


Ha meggyűlölne téged az egész világ, akkor is szeretnélek, és szeretni foglak még akkor is, amikor egyszer két nap fog sütni az égen. Bújj a föld alá, rohanj keresztül égő tűzön, én mindig követni foglak. Kölcsönös a mi szerelmünk, és nem választhat el minket senki sem. És kedvesebbek nekem a veled töltött órák, mint a túlvilág illatos mezői. Ha meggyűlölnél engem és elűznél magadtól, én akkor is tovább szeretnélek. A te képed tükröződik szemében az én gondolataimnak. És téged látlak én ébren vagy alva, mindig csak veled beszélek én. Ha egyszer meghalok, akkor ne mondd, hogy elérkezett az utolsó órám, hanem sírba tett engem hozzád való szerelmem. És legyek bármily távol tőled, mindig melletted vagyok, és szemeim csak téged látnak.
Alexandre Dumas


Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
Radnóti Miklós

Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.
József Attila

Azt kívánom, bárcsak világosan el tudnám mondani neked, amit érzek. Ezt nem lehet olyan puszta szavakkal megmagyarázni, mint amilyenek ezek.
Mitsuki Kako

Az igazi szerelem felemel, és mindig többre sarkall. Lángra lobbantja szívünket, és békét teremt az elménkben. Te ezt tetted velem, és remélem, én is ezt tettem veled.
Szerelmünk lapjai c. film


Mint könnycsepp sivatagban,
mely visszatért a porba,
így múlnék el nélküled.
Mint gyertya vad szélben,
ahogy harcol a sötéttel,
így múlnék el nélküled.
East


Szeretem a földet, amelyre lép, a levegőt, amelyet beszív, és mindent, amihez hozzáér, mindent, amit mond. Szeretem minden pillantását, minden mozdulatát, szeretem őt teljesen és egészen.
Emily Bronte

Szeretnék hinni a halhatatlanságban...
Ha arra ítéltettem, hogy boldog legyek veled - a leghosszabb élet is rövid.
Bárcsak hinnék a halhatatlanságban - bárcsak örökké élhetnék veled!
John Keats

Mint a bonyolult óramű, ha elvész
egy alkatrésze, s tiktakja kihagy,
olyan lennék nélküled; és csak akkor,
csak akkor tudnám igazán: ki vagy.
Szilágyi Domokos

Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.
József Attila

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon.
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen.
Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!
Juhász Gyula

Az vagy nekem, mint testnek a kenyér
a tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg.
William Shakespeare



2013. január 9., szerda

"Ma megmentettem egy embert!"


A pillantásunk találkozott, amikor az én folyosómon sétált, és benézett a kennelekbe. Azonnal éreztem, hogy gondterhelt és szomorú és, hogy segítenem kell neki. Elkezdtem csóválni a farkam, de nem túl gyorsan, nehogy megijesszem. Amikor megállt nálam, úgy álltam, hogy ne lássa hátul a kis balesetet, ami aznap történt velem. Nem akartam, hogy tudja, hogy ma még nem sétáltattak. A gondozóknak itt rengeteg dolguk van, és nem akartam, hogy rosszat gondoljon róluk. Amikor elolvasta az ajtón a leírásomat és a múltamat, reméltem, hogy az nem szomorítja el őt nagyon. Én már csak előre tudok nézni, és szeretnék valakit szeretni, és valakinek sokat jelenteni. Leguggolt hozzám és gyengéden cuppogott. Én hozzányomtam a vállamat és a fejemet a rácsokhoz, hogy megnyugtassam. Az ujjai elkezdték simogatni a nyakamat, sürgősen társaságra volt szüksége. Egy könnycsepp gördült végig az arcán és én felemeltem a mancsomat, hogy biztosítsam arról, hogy minden rendbe fog jönni. Röviddel ezután kinyílt a kennel ajtaja, és olyan ragyogó mosoly töltötte be az arcát, hogy én rögtön a karjai közé ugrottam. Megígértem neki, hogy nálam biztonságban lesz. Megígértem neki, hogy mindig kísérni fogom. Megígértem neki, hogy mindent meg fogok tenni, hogy a mosoly az arcáról és a szeme csillogása soha ne tűnjön el. Óriási szerencsém volt, hogy pont az én folyosómon sétált.


A boldogságról



Augustinus: A boldogságról

Nem a boldog életre kívánkozik-e min-
den ember? Hol ismerték meg, hogy
ennyire áhítják, vagyakoznak rá? Hol
látták, hogy ennyire szeretik?
Mindenki birtokoija a boldogságot,
ám senki sem tudja, hogyan és meny-
nyire. Mondjuk, valaki egyszerűen úgy
érzi, boldog — és ő valóban boldog.
Másvalaki a boldogság reményében, vá-
gyakozásában érzi ugyanezt — ő más-
képpen boldog, meg várakozik, és e
várakozás több boldogságot hoz szá-
mára, mint amaz embernek, ki nem is
reményli ezt a távoli, talán soha be nem
köszöntő eszményi pillanatot...
Ki a boldog valójában? Talán nem
ragaszkodnánk e megfoghatatlan ámu-
lathoz, ha nem őriznénk róla titkokat a
lelkünkben. Ime a neve: boldogság. De
mit jelent e szó neked s nekem? Nem a
szó csengesében találjuk-e meg örömün-
ket? Hisz jelentése ott van az emléke-
inkben. Ha pedig ott van, talán már vala-
mennyien lehettünk boldogok. Ha létez-
ne közös nyelv, amelyen megkérdez-
hetnénk a világ összes emberétől, hogy
akarnak-e boldogok lenni, ők minden
habozás nélkül - hála emlékeiknek -
igennel válaszolnának...

Hallom balgaságom zümmogését,
mely tétovázni, habozni késztet. És em-
lékeimből előcsalogatok egy képet, a
boldogságét, és mondom:
— Ne hallgass a hangra, mely a föld-
re ránt, engedd, hogy vagyaid elenyész-
szenek.
Magamból indult e háborgás magam
ellen. Kinlódva evesedtem, fáradtan
lihegtem. Forgolódtam és hánykolód-
tam bilincseim közt, bárcsak lepattan-
nának rólam abroncsaim. Befelé mon-
dogattam:
— Közel állok a célhoz: a boldogság-
hoz — és bilincseim kioldódtak.


Seneca: A boldogságról

A tetőpontra az jut, aki tudja, minek
örüljön, aki boldogságát nem tette má-
soktól függővé, aki nem nyugtalankodik,
aki bizik önmagában...
Hát tanulj meg örülni! De ne hidd,
hogy a reményeket s a legédesebb mu-
latságokat hiábavalónak tartom, s ezzel
megfosztalak az élet kínálta gyonyö-
rűségektől. Ellenkezőleg. Azt akarom,
hogy sose légy szűkében a vidámságnak,
hogy házadban mosoly fakadjon, s ha ott
terem, tebenned lakik. Más vigassagok
nem töltik el a szívet valódi örömmel,
csak homlokod ráncát simítják ki futó pil-
lanatokra...
Hidd el, az igazi boldogság komoly
dolog. Vagy azt képzeled, hogy bárki
képes derüs arccal — ahogy mostani
aranyifjaink mondják — ,,feldobottan”
megvetni a halált, ajtót nyitni a szegény-
ségnek, elszenvedni a fájdalmakat és
elhajítani az élvezeteket? Aki ekképpen
gondolkozik, boldog, de nem igazán.
Neked másmilyen boldogságot kivánok:
olyat, amelyik sosem hagy el, ha egyszer
megtaláltad a forrását.
Ami könnyen elérhető, az a felszí-
nen csillog; ami érték, olykor fénytelen,
és a mélyre kell ásni érte. Amiben a so-
kaság élvezetét leli, sivár és illanó gyö-
nyörűséget kínál. Amiről én beszé!ek, az
a felszinröl nem látható, és bensődben
derül.
Szórd szét, ami csillog, az igazi jóra
vesd tekinteted: örülj a magadénak.
Hogy mit jelent ez? Téged és éned leg-
szebb részét. Még ez alkalmi testet, a
köntöst — bár nélküle semmi nem tör-
ténhetne meg — csupán szükségesnek,
mint fontosnak tartsd. Hiú gyönyöröket
táplál, illanó örömöket, melyek könnyen
átcsaphatnak szomorúságba, emésztő
bánatba. A gyönyör a fájdalom szaka-
dékába zuhan, ha nem ismer határt. Ám
megfékezni nehéz azt, mit korábban
jonak hittél. Az igazi jóra kockázat né!kül
vágyódhatsz.
Szeretnéd tudni, honnan ered? Ha
szándékaid becsületesek, cselekedeteid
helyesek, lelkiismereted nem zúgolódik,
és megtagadod a véletlen ajándékait —
akkor egyenes gerinccel járhatsz az úton,
azon az úton, amit életnek nevezünk...
Kevesen járják az utat az út termé-
szete szerint. Inkább a saját természe-
tüknek hódolnak, s mint a folyó árjával
tovaúszó holmik sodródnak egyik partról
a másikra...
,,Rosszul él, aki mindig csak élni
kezd” — mondja Epikurosz.
,,Miért?” — kérded joggal.
Mert senki sem gondolkodik akkor,
amikor éppen csak belefog az életbe.
Tartsd ezt szem előtt: gondolkozz és élj!

Marcus Aurelius: Test, lélek, értelem

Az emberek alig tudják, mit jelentenek
ezek a szavak: test, lélek, értelem. A test
érez, a lélek lát, az értelem gondolkodik.
De a jó embernek van meg néhány
roppant tulajdona: a szelíd nyugalom, az
illendő alázat, a derű és az igazságos
cselekedet.
Érez, ha érezni, és lát, ha látni kell,
gondolkodik, ha értelmét teszi próbára
az élet, de bölcs megnyugvással fogadja,
ami a sors rendeléséből neki jutott.
Semmi nem nyugtalanítja, beszédében
igazmondó, cselekedeteiben igazságos.
Mikor a világ félreérti, ő akkor is derűsen
él, nem neheztel senkire, és nem tér le
arról az ösvényről, amely az élet céljához,
az igazi boldogsághoz vezet...
Mint ahogy az orvosok kéznél tartják
a műtéthez szükséges eszközeiket, úgy te
is mindig tartsd kezed ügyében isteni és
emberi tulajdonsagaidat. Mindenben —
még a legcsekélyebb dologban is — úgy
járj el, hogy ne feledd: a kettő kapcso-
latban áll egyrnással. Mert semmi emberi
dolgot nem intézhetsz el jól, hogy ne hi-
vatkoznál az istenire. Ugyanez áll meg-
fordítva is...
Szeretnéd megtalálni a boldogságot?
Ha követed a józan ész szabályait, ha
buzgón, határozottan, békés lélekkel azt
teszed, amit a pillanat kíván, ha sem
jobbra, sem balra nem téved el tekin-
teted, ha nem nézel maszkok után, és
cselekedeteid összhangban állnak a ter-
mészettel, ha minden szavad a hősi idő-
ket felidézö igazság jegyében születik, ha
semmit sem vársz, és semmitől nem re-
megsz, ha megörzöd lelked és szellemed
tisztaságát— akkor biztos lehetsz benne,
megtalálod, amire annyira áhítottál: a
boldogságot. Ebben senki meg nem aka-
dályozhat.


Bölcsességek, aforizmák

Egy idő után megtanulod a finom különbségtételt
a kézfogás és az önfeladás között.
És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos
a szerelemmel és a társaság a biztonsággal.
És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét
és a bók nem esküszó.

És hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget, a felnőtt méltóságával,
nem pedig a gyermek kétségbeesésével.
És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd,
mert a holnap talaja túl ingatag ehhez.
Egy idő után kitapasztalod, hogy még a
napsugár is éget, ha túl sokáig ér.

Műveld hát saját kertecskédet,
magad ékesítsd fel a lelked,
ne mástól várd, hogy virágot hozzon neked.
És tanuld meg, hogy valóban nagyon sokat kibírsz.
Hogy valóban erős vagy.
És valóban értékes.
/Veronica A.Schoffstall/

A megrovást könnyen elviselik az emberek, de a kinevetést nem tűrik. Abba beleegyeznek, hogy ostobák legyenek, de nevetségesek lenni nem akarnak.
/Moliére/

...a boldogság csak egy-egy rendkívüli pillanat,
legfeljebb perc, a többi csak a rá való emlékezés...
/Dallos S./

Nem az az ostoba, aki nem tud, hanem az,
aki nem akar tudni.
/Hrihorij Szkovoroda/

Aki vereséget szenved, annak még nincs vége.
Annak van vége, aki feladja.
/Richard Nixon/

A vita nem mindenki számára jelenti ugyanazt.
A kiművelt, higgadt elmék számára izgalmas játék, melynek célja az igazság feltárása, a kusza és fegyelmezetlen elmék számára csata, amit meg kell nyerni, még ha az igazság bele is pusztul.
/Frank Crane /

Az ember csak úgy számíthat mások becsülésére,
ha van önbecsülése,
és csak akkor hisznek benne, ha ő is hisz magában. /Fallaci/

Ahhoz, hogy az ember győzni tudjon,
hozzátartozik, hogy tudjon veszíteni is.
/ Segal/

A boldogsághoz elengedhetetlen, hogy az ember hű legyen önmagához. A hűtlenség nem az, hogy hiszünk vagy nem hiszünk valamiben, hanem hogy azt hazudjuk magunknak, hiszünk abban, amiben nem hiszünk.
/Thomas Paine /

Mindnyájan nagy dolgokra törekszünk, és nem vesszük észre, hogy az élet kis dolgokból áll össze.
/Frank A. Clark/

A bölcsesség nem mások, hanem Önmagunk uralása.
A nemesség nem név vagy hatalom,
hanem önmegismerés kérdése:
ismerd meg Önmagad, s magadban az egész világot megleled. A boldogságnak nincs köze ranghoz és vagyonhoz, egyszerűen csak harmónia dolga.
/Lao-Ce/




Kedvesnek

Keresek egy tökéletes párnát. Azt hiszem, valahol a tied mellett van.
Ashleigh Brilliant

Az vagy nekem, mint testnek a kenyér
a tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg.
William Shakespeare

Szeretlek, szeretlek, szeretlek,
egész nap kutatlak, kereslek,
egész nap sírok a testedért,
szomorú kedves a kedvesért,
egész nap csókolom testedet,
csókolom minden percedet.
Szabó Lőrinc

Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan.
Pilinszky János

Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
Hogy ifjúság bolondság, ó, de mégis,
Ne hidd, szivem, hogy ez hiába volt!
És hogy egészen elmúlt, ó, ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
Nyakkendőmben és elvétett szavamban
És minden eltévesztett köszönésben
És minden összetépett levelemben,
És egész elhibázott életemben
Élsz és uralkodol örökkön, Amen.
Juhász Gyula

Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.
József Attila

Nem azért szeretlek, aki te vagy, hanem azért, aki én vagyok melletted.
Erich Fried

Én áldom a sorsom
Minden áldott percben,
Hogy rám bízott téged,
És rád bízott engem.
Crystal

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.
Szabó Lőrinc

Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Radnóti Miklós

A csókod festi kékre az eget,
szemed szinétől zöldülnek a fák.
Nélküled üres minden képkeret
és világtalan az egész világ.
Weöres Sándor

Mint a bonyolult óramű, ha elvész
egy alkatrésze, s tiktakja kihagy,
olyan lennék nélküled; és csak akkor,
csak akkor tudnám igazán: ki vagy.
Szilágyi Domokos

Ha elhagysz, veled mehetek?
Mental as Anything

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
Radnóti Miklós

Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.
József Attila

Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.
József Attila




  A kis rózsa

Eljött a tavasz. Lassan nyújtózva tágította bimbója héját a kis rózsa.
Lágy langyos szellő remegtette meg bokrai leveleit és úgy érezte, egyre erősebben vágyik ki a világba, hogy érezhesse a Nap melegét, hogy rászállhassanak szárára a színes lepkék, hogy fülébe dalolhassanak a madarak.
- De csodálatos a világ - sóhajtott, és egy nagyot nyújtózva épp kidugni készült egyik kis szirma szélét, mikor a szárán előbb egy szorítást érzett, majd a kisgyerek aki megmarkolta, hangosan felkiáltott.
- Jaaaj, de fáj ! Megszúrt ez a csúnya virág!
Kis rózsánk villámgyorsan visszahúzta szirmát.
- Jaj, nekem! Mit tettem? - sopánkodott. - Bántottam szegény gyermeket, most biztosan nem szeret. Hogy lehetek ilyen ostoba és gonosz? És egyáltalán miért vannak ilyen csúnya, szúrós tüskéim, melyekkel csak bántani tudok másokat?
Nagyon elszomorodott a rózsa és elhatározta, hogy ő bizony ki sem nyílik soha többé, mert csak bajt okoz, és csak ártani tud másoknak.
Fenn az égen a Nap lenézett a kicsi rózsára és látva szomorúságát megsajnálta.
- Ugyan már rózsácska - szólította meg. - Ne légy így elkeseredve.
- Miért ne lennék - kiáltotta felháborodva a kis rózsa. - Minek örülnék, amikor nincs rajtam semmi szeretni való? Csúnya vagyok és veszélyes. Csak megsértem azokat, akik hozzám közelednek. Tele vagyok tüskékkel, melyekkel mindenkinek csak fájdalmat okozok.
- Édes kicsi rózsa - mosolyodott el szelíden a Nap. - Ne haragudj a tüskéidre. Ők csak oltalmaznak téged. Most is megvédtek attól, hogy leszakítsanak és aztán elpusztulj.
- Hm. Úgy gondolod, csak engem védenek meg? - kérdezte a Napot.
- Így van - válaszolta szeretetteljesen a Nap.
- De miért kellett ettől így megsérteni azt a gyermeket, másképp nem tudtak volna megvédeni?
- Ők így tudnak megvédeni, ha lenne más módjuk is, mellyel kevesebb fájdalmat okoznak, biztosan azt választanák. De egyenlőre szúrni tudnak, mást nem.
A kis rózsa belegondolt, hogy tüskéi csak az ő kis életét védelmezik.
- Most mit tegyek? - sóhajtozott. Itt vannak a tüskéim, pedig olyan szívesen megmutatnám magam a külvilágnak, olyan szívesen kinyílnék: megmutatnám magam a Napnak, a felhőknek, a pillangóknak és az... embereknek. Az embereknek! De mi lesz, ha valamelyik le akar szakítani? És a tüskéim megint védelmezni akarnak majd és ugyanúgy meg fogják szúrni! És bár azzal, ha leszakít az életemet veszi el, de én nem akarom őt bántani... Sőt még az otthonába is szívesen vele tartok, ha ezzel örömöt okozok neki. De a tüskéim...
- Kedves kis rózsa - szólt a nap - csodálatos dolog, hogy így gondolkozol, de félelmed helyett arra gondolj mi az, amit szeretnél.
- Én... én... nagyon szeretnék kinyílni... kibontani szirmaimat, megmutatni a színeimet a világnak.
- Hát akkor mire vársz? - kérdezte a Nap. Nyiladozz! Alig várom, hogy végre gyönyörködhessek szirmaid pompájában.
- De mi lesz, ha megint megszúrok valakit? - aggodalmaskodott a kis rózsa.
- Ezzel most ne törődj - biztatta a Nap - csak nyiladozz és meglátod, ha átengeded magad szíved vágyának, minden a lehető legjobban alakul.
A rózsa egyre erősebb vágyat érzett arra, hogy kinyíljon, hát engedett vágyainak, és lassan, de egyre határozottabban bontakoztatta ki szirmait a bimbóból.
- Csodálatos - ámuldozott csillogó szemmel a Nap.
A kis rózsa leírhatatlan örömöt és boldogságot érzett, végre megmutathatja magát a világnak!
Később két ember jött arra, egyikük kisebb volt, a másikuk nagyobb.
A kis rózsa megijedt.
- Úristen - gondolta. Itt az ember, mi lesz, ha le akar szakítani, és én megszúrom?
- Jaj, de gyönyörű! - kiáltotta a gyermek. Nézd, mama!
- Igen, tényleg csodaszép!
A gyermek közelebb hajolt, épp nyúlt volna a rózsa szára felé, mikor hirtelen valami megcsillanva magára vonta figyelmét.
- Nézd csak mama - szólt édesanyjának a kisfiú. Valami csillog a szárán.
- Igen, kicsim - szólt az anya -, az ott a tüskéje.
- Tüskéje? Miért van ilyen gyönyörű virágnak tüskéje?
- Ezzel védi magát attól, hogy a hozzád hasonló kisfiúk leszakítsák.
A gyermek elhallgatott és csendesen nézte a rózsát.
- Mama - szólalt meg - én nem akarom leszakítani, és nem azért, mert félek a tüskéktől, hanem azért, mert így szép, ahogy itt van. Nézd milyen szépen csillognak a tüskéi is a napfényben.
- Mama, meddig él egy ilyen virág?
- Akár több napot is gyönyörködhetünk benne, mielőtt elhervadna és új életet kezdene.
- Eljövünk hozzá holnap is? - szeretném mindennap látni, amíg életben van.
A kis rózsa álmában sem gondolta volna, hogy az élet ilyen csodaszép. Csodálatosan teltek napjai. Minden pillanat maga volt az álom...
Szinte még azt sem vette észre, amikor eljött annak az ideje, hogy szirmait ledobva nyugovóra térjen és elmúlva, itt hagyja ezt a csodálatos világot.
Nem bánkódott, nem volt szomorú.
Rövidke kis életének hajnalát, ugyan beárnyékolta félelme, ám vágyainak átengedve magát, végül olyan csodákban volt része, melyek közül, ha csak egyetlen egyet élt volna át, az is megérte volna az elmúlást.
Boldogan tért hát meg, és tudta, hogy egyszer újra... eljön a tavasz.