Kérés

Oldalamon a saját szerkesztésű képeimet találod. Kérlek ne szerkeszd át őket és ne távolítsd el a nevem! Köszönöm!

2012. december 28., péntek

MÓRA FERENC: A KÉT FORINTOS

Mikor éntőlem egyszer kis iskolás koromban azt kérdezte öreg tanítóm, hogy mi szeretnél lenni, azt mondtam rá:

- Forintos Gyurka.

- Hát aztán miért szeretnél te Forintos Gyurka lenni, mikor te Pajor Palkó vagy? - nevetett tanítóm.

- Azért, mert engem akkor szidnak meg otthon, ha nem tanulok, Forintos Gyurkára pedig akkor haragszanak, mikor tanul.

Nem volt pedig ennek a fele se tréfa. Magam is ott voltam, mikor Forintos Gyurka eldicseke­dett az apjának a szép írásával.

- Ezt nézze meg, édesapám. Azt mondta a tanítóm, olyan az írásom, mint a metszés, lehet még belőlem íródeák is.

Kevély Forintos Gergely haragosan lökte el maga elől az irkát.

- Micsoda bolondság ez már megint? A Forintos Gergely fia nem szorult arra, hogy betintázza az ujját.

No, akkor én nagyon szerettem volna cserélni Forintos Gyurkával, ráadásul még a nyeletlen bicskámat is neki adtam volna.

Hanem akkor nagyon megsajnáltam, mikor engem bevittek a városba tanulni, Gyurka meg otthon maradt malacot őrizni. Pedig még az édesapám is közbenjárt érte.

- Vétkezik kelmed, Forintos uram, hogy azt a jó eszű gyereket elfogja az iskolából.

- Elég az, ha írni-olvasni megtanult - dörmögött az öreg Forintos. - Ámbátor annak sem veszi semmi hasznát. Az apja hírből se ismeri a betűt, mégis megsüvegeli még a földesúr is.

S olyan kevélyen nézett apámra, hogy az arcába szaladt tőle a vér. Hanem azért csak úgy csendesen szólt:

- No, no, Forintos uram, senki se vallott még azzal szégyent, amit tud. A kelmed fia se lenne azzal kisebb ember, ha tudományt szerezne a gazdasága mellé.

Ahogy így szót váltanak, éppen benyitott az uraság Gáspár hajdúja, nagy tisztességtudással. Forintos uram fölfújta az ábrázatát, s nagy leereszkedve kérdezte:

- No, mi jót hoztál, Gáspár?

- Ezt a levélkét hoztam Forintos uramnak. Tessék elintézni, tisztelteti szépen az uraság. De úgy, hogy már ebéd után ott legyen.

Forintos uramnak leesett az álla, de azért csak fölbontotta a levelet, s úgy tett, mintha olvasna.

- Köszöntetem a nagyságos urat, mondd meg, hogy ebéd után a magam személyében ott leszek.

Gáspár hajdú csak lekapta a fejét, aztán fölkapta az egyik kezét is, a másikat is, a szája elé tartotta mind a kettőt, de még úgy is kilátszott mind a harminckét foga, olyan jóízűt nevetett. Már a másik utcába is befordult, de még onnan is behallatszott a nagy jókedve.

Az öreg Forintos úgy megmeredt, akár a kapubálvány. Mi lelhette ezt a vén embert? Kivette a zsebéből az összegyűrt levelet, kisimogatta a tenyerén, forgatta előre-hátra, de csak nem tudott vele mire menni. Utoljára odaintette a fiát:

- No, tudós úr, most mutasd meg a nagy tudományod. Mi van ebben az írásban?

Gyurka majd a bőréből bújt ki örömében, ahogy a levelet olvasta.

- Arra kéri az uraság édesapámat, hogy hajtasson át hozzájuk egy lovat ebéd után. A városba akarnak menni, de megsántult az ostorhegyesük.

Kevély Forintos Gergely a feje búbjáig elvörösödött, s olyan rengő léptekkel ment a belső szobába, mintha ki se akarna többet jönni. De kisvártatva csak kijött, s csöndesen megcirógatta a gyerek szöszke fejét.

- No, fiacskám, vedd elő a kalamárist. Van-e még benne tinta?

- Van, apám - mondta a gyerek, s csodálkozva emelte apjára a szemét.

- No, hozzad hamar, sebesen. Levelet írsz az uraságnak. Szépen engedelmet kérsz, hogy délután nem adhatunk lovat, mert nekünk is szükségünk van rá. Beviszlek a városba, beíratlak a nagy iskolába, hogy szégyent ne vallj, mint az édesapád. De így írd ám, érted-e, tudós kis deákom!



2012. december 23., vasárnap

Móricz Zsigmond: KAPITALISTA A TANYÁN


A háború utáni években még két hold szőlő volt a kis tanyámon. Rossz, régi szőlő, még a filoxéra előtti időkből. Nyolcvan centiméterre voltak ültetve a sorok, a fürt soha be nem ért, s a bora olyan volt, hogy avval soha egy barátomat se kínáltam meg, csak a szentlászlói tótok itták, akik tűzifáért cserélték el. Folyton készültem, hogy kivágom, de volt nekem két öreg szőlőmunkásom, azok nagyon lebeszéltek. Azt mondták, hogy bor, bor, jobb ital, mint a petróleum. Így aztán évről évre maradt.

Most tíz éve, egy tavasznapon kimegyek, hát hárman dolgoznak a szőlőben. A két öreg meg egy fiatal. Az öregek oly öregek voltak, hogy még a háborúnak sem kellettek, a fiatal meg akkor került haza orosz fogságból. Az öregek jóságból vették maguk közé, hogy neki is hadd legyen munkája. Nem irigyelték tőle, keressen.

Szívesen fogadtam az új munkást, és sokat ácsorogtam mellettük. Ők úgy gondolták, azért, hogy siettessem a munkát, pedig én csak részt akartam venni a szőlőművelés címén végzett kaszinózásban. Ha én megállottam köztük, a kapák is megállottak, csak a szőlőlevelek sustorogtak meg a nyelvek.

A fiatal munkás, bizonyos Ádám Mihály, kitűnő mesélő volt, s a két öreg kitűnő hallgató. Élvezet volt nézni, ahogy Mihály nekihevült s beszélt, az öregek pedig pipát tömtek s hallgattak. Az egész világháború lefolyt a szőlőben újra meg újra, s az én nagy örömömre nem is akart befejeződni. A három ember egy hét alatt egy holdat művelt be.

Tavasz volt, első kapálás. Még nem laktunk kint, s a következő héten úgy esett, hogy nem volt időm kimenni, azért szombat este megszólítottam Mihályt:

- Jöjjön csak, valamit akarok mondani.

- Hajjuk - mondta Mihály.

- Én a jövő héten nem jöhetek ki, hát azt akarom mondani, vállalják el a hátralevő holdat átajjába.

- A meglehet - bólintott Mihály. - Elpártolom.

- Egyedül?

- Egyedül, nagyságos uram, egyedül.

- Nem lesz sok?

- Nem. Megcsinálom én egyedül egymagam is.

- Osztán mit kér érte?

- Hát, nagyságos uram - Mihály művelt ember volt, tudta, hogy kell urakkal beszélni, a nagyságos uramat nem lehet kiirtani a szavából. - Hát, nagyságos uram, teccik látni, én hótt szegény ember vagyok. Nincs több ruhám, csak ez az egy őtő, aki rajtam van.

Megvetően nézte végig magán az egy őtő ruhát, ami nem is ruha volt, hanem katonai uniformis. De olyan, amely már kiszolgálta az egész háborút és az orosz fogságot s legalább három karantént, ahol mindig kifőzték, s már ritka volt, mint a szita, és lógott rajta, mint az angyalbőr.

- Teccik tudni, éppen akkor tört ki ez a büdös háború, mikor szabadulóban lettem vóna. Három évet szógáltam mint kaszárnyatőtelík, négyet a fronton meg még ötöt a muszkáknál. Mikor most hazagyüttem, nem leltem itt semmiféle szülémet, a tíz év alatt elmentek szegények. Nem is hagytak rám se fedelet, se semmit... Hát énrám nagyon rám fér egy kis kereset. Hát ne sajnálja tőlem a nagyságos úr, mer pláne házasodni is akarnék.

- No, jól van, Mihály. Nem sajnálom, csak végezze el becsületesen, és meg ne szakítsa magát.

- Nem lesz hiba, nagyságos uram.

Kezet fogtunk, megegyeztünk, és nagy lelki megnyugovással mentem be Pestre.

De szerdán időt szakítottam magamnak, és a délutáni hajóval kimentem Leányfaluba, mit csinál az én egyszál munkahadseregem. Öt órakor érkeztem meg, s keresem a szőlőben, nem látom. Végre megtalálom, ahogy ott hever a szőlő sarkában nagy édesdeden, és sütteti magát a nappal.

- Mi az, Mihály, maga hever?

- Micsinájjak, nagyságos uram?

- A teremtette, dógozzon!

- De mit?

- Három ember munkáját kell elvégeznie, fogja meg a kapanyelet. Hogy lesz kész a héten?

- Má megvan.

- Mi a fene?

Kisült, hogy mióta kezet fogtunk, ő azóta éjjel-nappal a kapanyelet markolta, s a hold szőlővel szerdán déli egy órára készen is lett. Már nincs más dolga, csak kipihenni a fáradalmakat, s amint láttam, el is volt szánva rá, hogy szombatig ott pihen, míg én ki nem jövök.

Csúffá tett engem ez az Ádám Mihály, gondoltam magamban, de a szőlő be volt garaszolva. Éppen úgy, mint az első hold.

Nem mondhatnám, hogy el voltam ragadtatva. Nem szeretnek ezen a vidéken dolgozni. Mifelénk, a Hegyalján nem így művelik a szőlőt. Ezek a világért nem vennének a kezükbe kétágú kapát, csak éppen a füvet irtják. El is magyaráztam neki a nagy különbséget a kétféle munka közt, s ő azt meg is hallgatta ellenmondás nélkül. A fizetést felvette, de én bosszút állottam rajta, mert a következő kapálásra megint hármójukat hívtam be. Sohase tett rá megjegyzést: ő is így tartotta rendjén valónak.

De szüret után, mikor a mustot is eladtam, s itt volt az ideje, hogy télire beköltözzünk, megint megszólítottam Mihályt:

- Jöjjön csak, Mihály, mondok megint valamit... Vállalja el ennek a szőlőnek minden munkáját jövőre: felibe.

- Hogy érti azt a nagyságos úr, hogy felibe?

- Én adom a szőlőt, maga a munkát. Én adom a permetezőanyagot, maga elvégzi a permetezést. Én adom a rafiát, maga a kötözést. Ha aztán termés lesz, annak fele az enyém, fele a magáé.

Mihály elgondolkozott.

- Nem tehetem. Nincs kitartásom. Nem tudok én egész esztendőben ingyen dógozni.

- Rendben van. Én magának minden szombaton kifizetem a napszámot. Mintha napszámba dógozna. Ha aztán eladjuk a mustot, levonjuk belőle a kifizetett összeget, a többit maga megkapja.

- De hátha nem lesz annyi termés..., hogy kiteljen belőle a napszám...

- Nem baj. Ha nem lesz annyi, nem fogom magát perelni a többletért.

Rám nézett a szeme sarkából. Megfúrt, széjjelboncolt.

- Hun fizeti ez ki magát a nagyságos úrnak?

Nem értette a dolgot, nem akart kötélnek állani.

- Nem muszáj most válaszolni. Gondolja meg. Mi karácsonyra ki szoktunk jönni, addig van ideje. Akkor majd megmondja.

Úgy is lett, karácsonyra kimentünk ünnepelni a havat és a telet. Mihály beállított.

- Meggondoltam a dógot. A jány is jóváhagyta.

- Jány is van?

- Van egy szegény. Szép jány, csak kicsit szegény, szóval semmije sincs. Hát ű is mondta, beszéljek a nagyságos úrral.

- No, hajjuk.

- Ahogy a szó vót... Felibe..., de a nagyságos úr kifizeti a napszámokat...

- Rendbe van.

- Hát így elpártolom.

Írást is kért s kapott. Abba a legnagyobb gonddal fogalmaztam meg mindent, ahogy a szó volt. Összehajtotta az írást, köszönt, s kiment a szőlőbe: Én csak néztem örömmel, ahogy lépkedett a hóban a tőkék közt. Ez már gazda. Ez már gondolkodik.

Tavasz nyíltával, ahogy kijöttem, a szőlő már meg is volt metszve. Még nyitni nem lehetett, mert fagyott volt a föld, s a hó bujdosott a hantok alatt.

Mihály felvette a metszés díját, s mikor újra kimegyek, meg van kapálva a föld. Kétágú kapával, mélyen csákányozva.

Rám kacsint, s azt mondja:

- Értem én már a nagyságos urat... - s odaintett a mélyművelésre. - Tudja a nagyságos úr, mit csinál.

Egész évben nagyszerűen dolgozott. De furcsa átalakulást vettem észre rajta: gazdája lett a szőlőnek. Ott lakott benne. Minden szabad idejét ott töltötte. Két hold szőlő nem foglalja le minden idejét egy ilyen erős embernek, pláne a sürgős munkákra napszámosokat is hívott, mert megmagyarázta, hagy annak idejében kell elkészülnie. Ám az öregeket sose hívta. Kérdem, mért nem. Azt mondja: nem kell neki, hogy a pipát tömjék. Neki munkás kell... Szóval akármilyen messze dolgozott is napszámba, éccakára megjött, és egész éjjel őrizte a szőlőjét, szinte kézzel húzta kifelé a leveleket. Fújta, hogy jobban égjen az élet tüze.

Mikor a szőlő virágzott, egy reggel köd volt. Aznap nem ment munkára, míg a nap fel nem sütött. Reszketve nézte, nem tett-e kárt a köd a virágzásban.

Ha szárazság volt, majd megbomlott, mi lesz a szőlővel. Hirtelen sok eső jött, akkor még jobban szédelgett, nem árt-e a szőlőnek. Peronoszpóra mutatkozott, már kavarta a bordói levet, és permetezett.

Egy nyári vasárnapon új ruhában állított be.

- Mi az, Mihály? Tán lakodalomba készül?

- Restelltem már az ócska zubbonyt. Hitelbe vettem... Megmutattam a szabónak a szőlőt: adott rá egy ruhát.

De a legfurcsább az volt, hogy kezdte ki nem szedni a napszámot.

- Nincs szüksége pénzre?

- Hadd maradjon a szüretre. Mer osztán nagyon hibázna, ha nagyon sokat levonna a nagyságos úr.

Már nem akart a kapitálishoz nyúlni. Tőkét gyűjtött.

Akkor volt a szárazság. Két hónapig egy szem eső sem esett. Jön egy vasárnap az új ruhában, s mondja:

- Templomba vótam.

- Ne beszéljen... Mikor vót utójjára?

- Mikor a századdal kirendeltek misére... Kálvinista vagyok, de menni kellett... Magam kedviért nem is tudom, mikor vótam valaha...

- Aztán könyörgött a jó Istennek?

- Nemigen esett jól.

- Mér?

- Hátam megett ült egy vénember, ez úgy ordított, majd beszakadt a fülem. Mondtam is neki, ne bőgjön annyira, nem siket az Isten.

Avval elment a szőlőbe, és nézte a fürtöket. Ha szemmel verni lehet, talán gyógyítani is.

De úgy látszott, érdemes volt templomba menni, elmúlt a szárazság, s Mihály egyre vidámabb lett. Egy este bizalmasan szólt:

- Nagyságos úr..., most nagyot mondok... Mán nemigen veszem el a jányt...

- Miért?

- Hát... világkódusa..., mit csináljak egy kódusból kettőt?... Kapok én mán fejjebbvalót is... Most is olyan szép szeretőm van, de olyan..., özvegyasszony..., hét hód fődje van...

Kicsit be volt borozva, csillogott a szeme, beszédes volt.

- Tuggya..., ha az embernek van valami kilátása..., egész másképp néznek rá... Jövőre is ide tetszik adni a szőlőt?

De ősz felé nehéz idők jöttek. Szüret előtt leesett a bor ára. Mindenfelé jó termések mutatkoztak, s azok a kutya újságok is csak olyanokat irkáltak, amitől romlik helyben az ár... A tavalyinak már a felét is alig ígérték. Mihály olyan lett, mint akit kilúgoztak. Újra előkerült a bakaruha, még vasárnap is.

Azt mondja egyszer:

- Nagyságos úr. Soha én nem tudtam, mi az éccakai gond. Világéletemben úgy aludtam én, mint a tej. Most asse tudom, hol áll a fejem. Ezek a betyár borkereskedők már veszik a mustot előre, de oly szemét áron... Nekem is kínált a kocsmáros, hogy ha kell, ád, felírja, majd fizetek szüret után... De most igyam meg, osztán dufláját adjam majd érte?...

Sajnáltam szegényt. Az arca beesett. Már egészen kapitalista lett, már végigszenvedte a piachangulatokat, az áralakulás borzalmait.

Vigasztalni akartam:

- Nem baj, van szép szeretője. Majd megvidámítja.

- A fenét..., nem kell nekem szerető..., van nekem elég gondom. Avval halok, avval kelek.

Szüretkor, a prés mellett őszintén megvallotta:

- Tuggya, mit sajnálok, nagyságos úr?... Hogy azt a marhaságot csináltam, hogy nem szedtem ki több pénzt előlegbe napszámra... A nagyságos úr pedig adott vóna... Mer a nagyságos úr jó ember... Mikor hazajöttem, mondták, csak ide kapjak be, mert bolond, aki a nagyságos urat be nem csapja..., itt mindig dufla napszám vót..., én meg olyan ökör vótam, hogy csak arra spóroltam, hogy több maradjon a termésbül.

Az a furcsaság történt, hogy éppen a szüret alatt emelkedni kezdett a bor ára. Ettől hirtelen megvidámodott, s jön hozzám:

- Nagyságos úr, tessék csak ide figyelni... Ne adjuk el még a mustot... Szentendrén van egy kocsmáros, az ád kölcsön hordókat... Pince van..., tegyük el, nem kér enni...

Megjelent a kapitalizmus jellemző tünete nála is: a spekuláció.

Belementem. Azonnal szekeret szerzett, s kihozta a hordókat. Egy litert sem akart kiadni.

Disznótornál és szüretnél a gazdának folyton kóstolót kell küldenie. Ő nem adott senkinek egy kortyintást sem, s irigyen nézte, és pontosan felírta, hogy én a magaméból kinek mennyit utaltam ki, hogy ezt a felezésnél levonja az én részemből. De még azon felül meg is dorgált:

- Isten ellen való... vétek adni...

Tavaly még nagyon megköszönte, hogy egy litert kapott minden munkás. Így ő is.

Mikor a must mind lent volt a pincében, megelégedetten dörzsölte a kezét. Szép termés volt. Ha el lehetne adni jó áron, szép pénz ütné a markát...

- Spórol a lakodalomra? Mi van a jánnyal?

- A jány... - legyintett. - Nem törődök én a jánnyal..., az csak olyan ijedség vót... Az ember begyullad, akkor kapkod fűhöz-fához... Visszajött a szép szeretőm, de még másik is került... Ha akarom, egy harmincholdas gazda is hozzám adja a jányát..., mer van ám ezeknek szemük..., minden paraszt megnézte, hogy mívelem én a szőlőt... Oroszországba tanultam, annak a déli felin sok szőlő van... Sok rossz szőlő van a határba, nem bánnák, ha megszakítanám magamat benne...

Szüret után ott feküdt a bor a hordókban. De valami nem nagyon tetszett: mindennap több lett.

Hű fene - mondom magamban -, baj van! Ez már megtanulta a kapitalizmust mindenestül, már a manipulációnál tart.

Éppen vevő jött, mondom neki: adjuk el.

Ő nem. Ő karácsonyig nem ád egy litert se. Ha én akarom, osztozzunk, ő a magáét őrzi.

Hát én eladtam a magamét, s átnyújtottam neki a pincekulcsot, avval beköltöztem családommal a városba.

Csak februárban jöttem ki legközelebb. Mihály sovány volt, sápadt volt, mérges volt.

- No, a nagyságos úr jól kibabrált velem. Azóta se vót olyan ára a bornak. Tudott a nagyságos úr valamit: azért adta el.

- Maga még semmit sem adott el?

- De. Ötöt eladtam a kocsmárosnak, hármat meg egy szentlászlói tótnak tűzifáért... Még a héthektós megvan... De más itt a bibi... Nem mondta nekem a nagyságos úr, hogy ez olyan fene rossz bor... Aki megvette, az többet nekem nem köszön... De én se lefrektálok rá jövőre...

- Hát mit csinál most evvel a borral?

- Csapok egy nagy lakodalmat, s megisszuk.

- Olyan nagygazda házához házasodik, ahol hét hektót isznak meg?

- Nem..., mégis elveszem a jányt... Szegényhez szegény dukál...

Következő esztendőn kivágattam a szőlőt... Olyan bort csakugyan nem érdemes termelni, hogy ha valaki megveszi, ne köszönjön... Ha nekem nemköszönőkre van gusztusom, megírom az igazságot, mindjárt van elég...

Mihály azonban nem itta meg a hét hektó bort a lakodalmon, hanem elcserélte hét malacért. A felesége felnevelte, s most két jó lova van, s fuvarozásból vígan él.

A kapitalizmusnak búcsút mondott, mert szeret éjszaka nyugodtan aludni.

1936

Apa fia meg szamara

Egy apa fia meg szamara társaságában vonult Keshan poros utcáin a rekkenő déli hőségben.

Az apa a szamáron ült, a fiú pedig vezette a jószágot. "Szegény gyermek! - vélekedett egy járókelő. - Rövid lábacskája alig tud lépést tartani a szamár gyors járásával. Hogyan is lehet valaki ilyen lusta, hogy tétlenül ül a szamarán, és elnézi, hogy a kisgyerek agyonhajszolja magát." Az apa megszívlelte a bírálatot: a következő sarkon leszállt, és fiacskáját ültette fel a szamárra.

De nem telt sok időbe, mikor egy újabb járókelő szólalt meg rosszallóan: "Micsoda arcátlanság! A kis csibész úgy trónol a szamáron, mint valami király, szegény öreg apja meg loholhat mellette." Ez meg a fiút szomorította el, és kérte apját, hogy üljön fel mögé a szamárra.

"Ki látott már ilyet?! - hallatta ekkor zsémbelődő hangját egy asszony a fátyla alól. - Micsoda állatkínzás! Szegény párának leszakad a háta, a két semmirekellő meg úgy terpeszkedik rajta, mintha egy dívány volna az a szerencsétlen jószág!" Apa és fia a szidalom hallatán összenéztek, és szó nélkül mindketten leszálltak a szamárról.

De csak néhány lépést tettek meg a szamár mellett, egy idegen máris gúnyolódni kezdett rajtuk: "Hogy lehettek ennyire ostobák? Sétálni viszitek talán azt a szamarat? Minek tartjátok, ha nem is dolgozik, hasznot se hajt nektek, és még arra se jó, hogy vigye valamelyikőtöket?"

Az apa egy marék szalmát adott a szamár szájába, másik kezét fia vállára tette, és így szólt: "Bárhogyan teszünk is, mindig akad valaki, akinek nem tetszik a dolog. Azt hiszem, legjobb lesz, ha eztán csakis a magunk feje után megyünk."

ÖREGSZÜNK


Nem történt meg veled néha, hogy amikor láttál egy "nagyjából" veled egyidős valakit ezt gondoltad: nem létezik, hogy én is ilyen öregnek nézek ki!!!Olvasd el az én kis történetem.


Alicia Smith a nevem és a fogorvosi rendelő várószobájában ültem. Soha nem
jártam előtte ennél a fogorvosnál.
Amint várakoztam és nézelődtem, megláttam a falon az orvos diplomáját amin
rajta volt a teljes neve. Hirtelen felelevenedett az emlékeimben egy magas,
feketehajú, sportos srác arca, aki az osztálytársam volt a gimnáziumban kb.
30 évvel ezelőtt. Létezne hogy ez ugyanaz a fiú akibe titokban szerelmes
voltam???
De miután bementem a rendelőbe és megláttam, elhessegettem magamtól a
gondolatot.
A félig kopasz, őszes, igaz hogy magas, de kövér és ráncos arcú férfi
láttán, gondoltam túl öregnek látszik ahhoz hogy az osztálytársam lehetett
volna.
Miután megvizsgálta a fogaimat megkérdeztem tőle, hogy a "Morgan Park"-i
gimnáziumban tanult-e.
- Igen, igen - válaszolt büszkén mosolyogva.
Mire én:
- És mikor érettségiztél?
Mire ő:
- 1975-ben. Miért kérdezed?
Mire én:
- Nahát, te az osztályomba jártál!
Miután hosszasan végigmért ez a
RONDA,...KOPASZ,...RÁNCOS,...KÖVÉR,...ÖREG,..ABNORMÁLIS,....ID IÓTA fickó,
megkérdezte:
Melyik tantárgyat tanítottad....???!!

Anya elmegy aludni

Anya és Apa Tv-t néznek mikor Anyu mondja : későre jár
fáradt vagyok
megyek, lefekszem.
Bement a konyhába megcsinálta a szendvicseket másnapra,
elöblítette a
popcornos tálat, húst vett ki a fagyasztóból a másnapi
ebédhez,
leellenőrizte a müzlis dobozokat, feltöltötte a
cukortartót, tányért,
kanalat tett az asztalra, bekészítette a kávéskannát
másnap reggelre.


Néhány nedves ruhát betett a szárítóba egy adag ruhát tett a
mosógépbe, kivasalt egy pólót.
Felvarrta a lelógó gombot. Felvett néhány ottfelejtett
játékdarabot az
asztalról, visszatette a
telefont a töltőre, a telefonkönyvet pedig a fiókba.
Megöntözte a növényeket, kiürítette a szemetest és
felakasztotta a
törülközőt száradni.
Ásítozva és nyújtózva egyenesen bement a hálóba.
Megállt az asztalnál írt néhány sort a tanárnak,
kiszámolt egy kis
pénzt a túrára előhúzta a szék
alá rejtett munkafüzetet.. Aláírta, megcímezte és
felbélyegezte barátainak a
születésnapi képeslapot és írt egy rövid listát a
fűszeresnek.
Mindkettőt a táskája mellé tette.
Aztán Anyu megmosta az arcát 3:1 lemosóval majd éjszakai
krémet tett
rá, megmosta a fogát, lereszelte a körmeit.
Apa kikiált: Azt hittem, hogy lefekszel!
Már megyek- feleli.
Vizet öntött a kutya táljába kiengedte a macskát, majd
meggyőződött róla
hogy az ajtók zárva vannak és az udvari lámpa ég.
Mindegyik gyerekénél lekapcsolta az ágy melletti éjjeli
lámpát és a Tv-t,
felakasztott egy inget, bedobott néhány koszos zoknit a
szennyestartóba majd
volt egy rövid beszélgetése a még fönt lévővel, aki még
mindig a
háziját csinálta.
A szobájában beállította az ébresztőt, kitette a másnapi
ruháit,
sámfát tett a cipőjébe.
Még 3 dolgot adott a 6 legfontosabb megteendő dolog
listájához.
Elmondta az imáját és elképzelte a befejezését a
jövőbéli terveinek.
Ezalatt az idő alatt Apa lekapcsolta a Tv-t kihirdette
hogy nincs semmi
különös tennivaló. Megyek aludni. És ment.. minden egyéb
gondolat nélkül.
Van itt bármi különleges?
Tudod már a nők miért élnek tovább?

Bruno Ferrero - Nem vásárolható



Fiatal pár lép be a város legszebb játéküzletébe. A férj és a feleség hosszasan nézegetik a színes játékokat. Némelyek fenn sorakoznak az állványokon, mások a mennyezetről lógnak le vagy a pultokon fekszenek szívderítő tarkaságban. Vannak itt síró és nevető babák, elektronikus játékok, kicsike konyhák, melyekben lángost és süteményt sütnek.

Nem tudják eldönteni, melyiket vegyék meg. A csinos eladónő hozzájuk lép.
- Nézze – kezdi magyarázni a feleség -, nekünk egy egészen kicsi lányunk van, és mi sokat vagyunk távol hazulról, gyakran még este is.
- Olyan kislány, aki keveset mosolyog – folytatja a férj.
Szeretnénk venni neki valamit, ami boldoggá tenné – veszi át a szót újra az asszony -, akkor is, ha mi nem vagyunk mellette… Valamit, aminek örülne, ha egyedül van.
Nagyon sajnálom – szólal meg udvariasan az eladónő -, de mi nem árulunk szülőket.

Dönteni arról, hogy gyermekünk legyen, olyan nagy dolog, mintha szerződést kötnénk vele egy mérhetetlen feladatról, amelyet az emberi ész elképzelni is alig képes. A kicsinyek mind olyan meghívóval érkeznek hozzánk, amely az egész életre szól, és azt mondják: "Hívtál. Itt vagyok. Mit adsz?" Itt kezdődik minden nevelési feladat.

Tejet akartam,

És szörpöt kaptam.

Szülőket akartam,

És játékot kaptam.

Beszélni akartam

És televíziót kaptam.

Tanulni akartam,

És bizonyítványt kaptam.

Gondolkodni akartam,

És eszmécskét kaptam.

Függetlenséget akartam

És fegyelmet kaptam.

Szeretetet akartam,

És erkölcsöt kaptam.

Szakmát akartam,

És állást kaptam.

Boldogságot akartam,

És pénzt kaptam.

Szabadságot akartam,

És autót kaptam.

Tehetséget akartam,

És érvényesülést kaptam.

Reményt akartam,

És félelmet kaptam.

Változni akartam,

És szánalmat kaptam.

Élni akartam…



Sándor Gyula: Ne sírj kicsim, ne sírj!

"Ha úgy érzed, ez a történet rólad is szólhatna, ha akár egyetlen esemény, vagy érzés ismerősnek tűnik, mert magad is megélted már, akár mint szülő, akár mint gyermek, akkor kérlek, olvasd el újra, mert azt akarom, hogy megértsd. Minden kisgyermek egy-egy csoda, gyönyörű ajándék, melynek ragyognia, és virulnia kell. Ne hagyd, hogy akár csak egy is közülük, áldozattá legyen."
A szerző

Az őszi eső kövér cseppjei, kitartóan ostromolták az osztályterem ablakát, majd sebes futással, iramlottak, egyenesen lefelé, a kiálló, rozsdásodó párkányra. Folyton megújuló, zegzugos ösvényeket hagyva maguk mögött, az áttetsző üvegen. András merengő tekintettel szemlélte a látványt. Gondolataiban égbenyúló bérceket, zúgó patakokat formált, a gördülő cseppekből, szárnyaló képzelete. Nem hallotta, a termen lassan végighömpölygő, morajlásszerű nevetést. Ági néni, a matematika tanárnő, csípőre tett kézzel, már egy ideje rászegezte szúrós tekintetét.

- Tehát nem tudod! - csattant fel, szinte sipító hangon. Arca egészen kipirosodott az ordítástól.

- Bo-bocsánat, tessék? Nem értettem mit tetszett kérdezni.

Az osztályban kitört a harsány röhögés. A lármát kihasználva, a töltőceruzákból, rizsszemeket köpködtek felé.

- Mi a fenének vagy te itt egyáltalán? Mit gondolsz, miért jártatom a számat? Hát azért, hogy az ilyen hülyék is megértsék, mint amilyen te vagy. Csak bámulsz üres tekintettel a semmibe. Kíváncsi vagyok, mi lesz így belőled? Tehát még egyszer megkérdezem, az előbb magyaráztam el, a törtek szorzását, most tőled szeretném hallani!

- Háát, é-én, szóval, igazán megígérem, holnapra megtanulom, de-de most véletlenül nem hallottam. Kérem, ne tessék rám haragudni, máskor nagyon fogok figyelni.

- Ennek igazán örülök, de most hozd ki az ellenőrződet, mert ez a tudás nálam elégtelen. Megértetted?

Szemei, mint apró kis ékkövek, alig észrevehető csillogásba kezdtek. Pedig teljes erővel összeszorította a fogait, de a könnyeket már nem tudta megállítani. Nem akart ő sírni, dehogy is akart, hiszen tudta, hogy így még jobban kinevetik. Talán, ha a tegnapi nap emlékei nem villannak be hirtelen olyan élesen, akkor most biztosan le tudta volna győzni az árulkodó könnyeket.

Az iskolából hazafelé, megállt néhány percre focizni a téren, de a labda szürke foltot karcolt a cipője orrába. Az apja rideg pillantást vetett, a lehorzsolt cipőre, majd szemében, a már oly sokszor látott gyűlölettel, maga elé intette. Az első hatalmas ütéstől a földre zuhant, de nem hagyta abba, a földön is tovább ütlegelte, rugdosta, és ami a legjobban fájt, mindezt a barátja előtt. Szerencsétlenségére ugyanis, Dezső is ott volt vele. András nem szerette, ha a barátai átmennek hozzá, hiszen sohasem tudhatta, mire érkezik haza, de most mégis megengedte neki. Tudta, hogy ez nagy hiba volt, de már késő. El kellett viselnie ezt a szégyent, amint ordítozva, mindenféle trágár szavakkal illetik, rugdossák, és megalázzák, éppen az egyik legjobb barátja előtt.

- Nem most kellene bőgnöd! Miért nem akkor bőgtél, amikor nem figyeltél? - hallotta a tanárnő éles hangját.

- Remélem, a szüleid alaposan megszidnak majd! Azt hiszem, rád férne.

Megszidnak? - Ismételte magában, eltűnődve, a szavakat. Elképzelte, az apja tekintetében szikrázó vad dühöt, amint részegen neki fog esni. Talán anyu is otthon lesz, és megint kimenekít, mint már oly sokszor tette. Talán? Akkor lehet, hogy néhány ütéssel, vagy rúgással megúszom. Csendesen ballagott hazafelé, a sártól ragacsos utcán, a sikítva kergetőző osztálytársak között. A szaladgáló gyerekek cipőjéről felcsapódó barna massza, telefröcskölte a ruháját. Milyen jó is lehet ilyen boldognak lenni. Otthon, biztosan, az anyukájuk, és az apukájuk is átöleli őket. Este talán, még társasjátékoznak is, vagy az is lehet, hogy beszélgetnek. Vacsorakor körbeülik az asztalt, és mosolyognak. Milyen szívesen cserélnék valamelyikkel...

Nekem miért nem ilyen az otthonom? Miért haragszik rám ennyire az apukám? És miért bánt engem mindenki? Hiszen én senkit sem bántottam. Kedves jó nagyi, drága mamikám, olyan nagyon szerettelek, de te mégis meghaltál. Nem kellett volna még elmenned. Annyira hiányzol nekem. Annyira hiányzol.ť

Szemeiből most már megállíthatatlanul záporoztak a könnycseppek, végigfolyva sártól maszatos arcán. Már nem tudott parancsolni az érzéseinek. Csak zokogott és zokogott. Remegő kis teste meg- megrándult a lelkéből felszakadó fájdalomtól. Nem, nem a veréstől félt, ami otthon várta, hanem a szeretet iránti olthatatlan, kínzó vágy égette keserű szívét.

Emlékszem kedves mama, amikor egyszer feljöttél értem, hogy elvisztek pár hónapra, Vásárhelyre. Aznap éjjel, sajnos ismét bepisiltem. Kilenc éves koromig ez gyakran előfordult, pedig én annyira vigyáztam. Az apu megint azt ordította, "Te rohadt állat, rosszabb vagy, mint egy állat, még a disznó sem hugyozik oda, ahol alszik." És azzal ismét ütni kezdett. Sírva könyörögtem, higgye el, én nem akartam, tényleg nem akartam, és nem tudom, miért történik ez velem, de csak tovább ütlegelt. Az ütések is fájtak, de gyűlölettől izzó tekintete, szinte égette, a szívemet, és a lelkemet. Drága mama, egyszer csak ott termettél. Kirohantál a szobából, és félre lökted őt. Pedig nem voltál sokkal nagyobb, mint én, hiszen olyan törékeny kis alakod volt. Szorosan magadhoz öleltél, és végtelenül gyengéden azt suttogtad a fülembe, "ne sírj kicsim, ne sírj". Milyen különös érzés volt. Körülöttünk, az édesapám tombolva szitkozódott, öklével a konyhaasztalt verve, belőled pedig, valami hihetetlen nyugalom, és békesség áradt. Apa, szerencsére soha sem süllyedt annyira mélyre, hogy téged is megüssön, de éreztem, még ezt is vállaltad volna. Senki nem szeretett engem annyira, mint te és nagyapa, és talán soha nem is fog. Bárcsak veletek maradhattam volna! A papa megmutatta, ahogyan a házatok előtti, terebélyes vizesgödörben, "cigányérben" törekből, és agyagból vájkot vetnek, a környékbeli cigányok. Ebből építkeztek a város szélén az emberek. Töreket szórtak, a nedves, sárga iszapos sárba, majd mezítláb taposni kezdték. A lábukat, sőt szinte egész testüket vastagon bevonta a ragadós anyag. Az így előkészített masszát azután fakeretbe nyomkodták, végül sorba rakva, megszárították a napon. Én pedig, amikor a csorda már elvonult, tehénlepényt szedtem, mert arrafelé ezzel súrolták át hétvégeken a döngölt szobát. Gyönyörű szabad élet volt, boldog voltam, és nem kellett félnem semmitől. Este, a petróleumlámpa vibráló fényénél tanítottál imádkozni. Mindig lefekvés előtt. "Mi Atyánk, ki vagy, a mennyekben..." Még most is hallom, ahogy együtt mondjátok a papával. Nem is tudom, hogy fért el annyi szeretet abban a kicsi házban.

Az eső közben elállt. András befordult jobbra, a Vörösmarty utcába. A távolban, az utca végétől nem messze, látszottak, a tarka színekbe öltözött, rákoshegyi erdők, őszi lombjai. Itt lakott ő is, alig néhány háznyira a lőrinci úttól, melynek túloldalán már nem voltak házak, csak az a hívogató, vadregényes világ. Ha tehette, mindig kiment oda. Nagyon szerette a természetet, különösen tavasszal. Az édes illatot árasztó, selymes sokszínű mezőt, mely az erdők között húzódott, benne, a hosszú nyelvükkel nektárt szürcsölgető, pihe szárnyakon libbenő ékköveket, a pillangókat. Minden állatot, a barátjának érzett. Tudta hol fészkelnek a madarak, azt is, melyik fészekben, hány fióka növekszik, hogy hol vertek tanyát, idén a rókaszülők. Sokszor megleste már, a pajkosan hancúrozó kölyköket. Úgy gondolta, ő is ide tartozik. Itt elfogadják, felhőtlenül boldog, és szabad lehet. A madarak, egyedül csak neki dalolják gyönyörű, sokszínű éneküket. Itt találta, a rekkenő július is, amikor álmosan úszó, bolyhos felhőpihék fodrozzák, a türkizkék eget. Érezte, amint a langyos nyári szél pajkosan nyargalász, a lágyan ringó rónaságon, végigsimítva a bőrét és a haját, s nézte, amint iramló futását, lassan elnyeli a vibráló messzeség. Nem szerette, ha társaság vette körül, mert nehezen tudott feloldódni. A kellő bátorságot, hogy elfogadtassa magát, apja már régen kiverte belőle. Itt azonban szó sem volt ilyesmiről. A szöcskék a karjára ugrottak, időnként egy-egy fáradt lepke is megpihent az ujján, sőt, egyszer, egy jókora mezei nyúl is ott legelészett, alig néhány méternyire tőle.

Nyikorogva fordult meg sarkában a rozsdás vaskapu. Csak egyszerűen be kellett tolni, már régóta nem volt rajta kilincs. Amint a veranda lépcsőjén lassan araszolt felfelé, minden szívdobbanása hangos zakatolással lüktetett a fülében. A levegőt is egyre sűrűbben kellett kapkodnia, a torka pedig, teljesen összeszorult, amikor remegő kezével benyitotta az előszoba ajtót. Nem volt bezárva.Istenem, itthon van és sehol sem látom az anyukámat. Fejétől, a talpáig, jéghideg fagyos fuvallat járta át az egész testét.

-Te vagy az András? Mi van? Nem tudsz köszönni?

A szobaajtóban apja támolygó alakja jelent meg.

- Hogy a fene egyen meg, te rohadék! Hát ezért dolgozom én, mint egy állat? Ennyibe becsülöd a munkámat? Hogy néz ki a ruhád? De majd én megtanítalak, hogy kell megbecsülni a szüleidet. Bele verem abba az ostoba fejedbe, abban biztos lehetsz.

A kisfiú szemei, mint ragyogó gyémántok, ismét csillogni kezdtek.

- Mozdulj már meg! Mi a francra vársz?

De lábai nem engedelmeskedtek. Hiába próbálkozott, odaszegezte a remegő félelem. Egyetlen szót sem tudott megformálni dermedt ajkain. Ne sírj kicsim, ne sírj! - csendült fel valahol lelkének rejtett mélységeiben az oly annyira imádott hang, a drága mama örökre megőrzött forró szeretete. Ez a hang, lassan újra élettel töltötte meg törékeny testét.

Csak most eszmélt rá, hogy a földön fekszik. Érezte apja borgőzös leheletét az arcában. Az ütlegektől egész teste sajgott, de már nem sírt, csak várta, hogy egyszer vége legyen.

Ne félj mama, én soha nem leszek ilyen! Megfogadom neked, hogy soha. Én úgy fogom majd szeretni a családomat, ahogyan tőled láttam.

Az egyik rúgás a fejénél találta el, közvetlenül a szeme alatt. Érezte, az arcán lassan lecsorduló meleg vért, a szoba pedig hullámzó, forgó, imbolygó táncba kezdett, majd hirtelen sötét, békés csend vette körül. (2005. 02. 08.)

KEDVES OLVASÓM KÉRLEK VIDD MAGADDAL EZT A TÖRTÉNETET...TERJEDJEN MINT AZ ÁRADAT! KÖSZÖNÖM!


2012. december 22., szombat

KRÚDY GYULA: A BOSZORKÁNY

Nyári éjszaka volt, és Iván egy régimódi falusi ház ambitusán üldögélve, az álmot várta.

A ház, amelyben Iván egy idős, de még mindig nem elég öreg hölgy vendégszeretetét élvezte, valamikor a múlt század elején épült, és amolyan falusi megszállóhelye volt egy gazdag grófi családnak, amelynek azonkívül még vagy két tucat kastélya volt. De Fedor grófnak akkoriban igen tetszett e ma már idős, de még mindig nem eléggé öreg hölgy, s egyszerűen neki hagyományozta a falusi házat... Általában a házban, és a ház táján minden hagyományozás révén jutott az idős hölgy birtokába. Az idős hölgynek fiatal korában meglehetősen sok kalandja volt - amely kalandokról ma már illetlenség beszélni -, és a kalandok hősei nem feledkeztek meg a hölgyről. Valamely ritka szerencse folytán korán meghaltak az idős, akkor még fiatal hölgy ismerősei, és végrendeletében a legtöbb megemlékezett a "kedves, bájos és felejthetetlen Fánnikáról". Fedor gróf, mint mondám, házat hagyományozott neki egy vadregényes faluban; a ma már elszélesedett hátú lovakat egy szegény katonatiszt küldte, mielőtt főbe lőtte volna magát; régi szekrények, székek és festmények kerültek ki a többi udvarlóktól, akik körülbelül harminc esztendőn át ismeretségben voltak a különös hölggyel. Az eleven múlt volt a régi falusi ház, és az idős hölgytől gyakran hallották vendégei, ha egyik-másik szúette bútordarab megreccsent, hogy ez vagy amaz régi udvarlója nyughatatlankodik a másvilágon. Idővel bizonyos divattá lett abban a jó társaságban, amelynek férfitagjai a különös hölggyel ismeretséget tartottak, hagyományozni valamit a "felejthetetlen Fánni"-nak. Sőt a jó társaság hölgytagjai is tudomással bírtak Fánni felől, és néha maguk is közbenjártak haldokló apjuknál, férjüknél vagy fiuknál, hogy Fánnit a végrendeletből ki ne felejtsék.

Egy szomszédunkbeli kurtanemes, bizonyos Brocskay, midőn halála napja elérkezett, karneol gombos mentéjét szintén a "felejthetetlen Fánninak" hagyományozta, bár valójában sohasem ismerte Fánnit. De hát divat volt a hagyományozás, és a divatnak hódolt az öreg kurtanemes is. Ha öreg mágnások, elaggott főpapok vagy vén katonák haláloztak el ez időben az országrészben, valaki mindig fölvetette a kíváncsi kérdést:

- Ugyan mit hagyott Fánninak?

Mert, mondom, az természetes volt, hogy Fánninak része volt minden hagyatékban. S szegény Fánnit - a hiú kurtanemesen kívül - mások is kompromittálták haláluk után, de Fánni megnyugvással vette sorsát.

- Csak hadd tegyék, ha nekik jólesik; hitessék el a világgal, hogy mindnyájan a szeretőim voltak!... - mondta búsan és a régi házban ilyenformán annyi ócska bútor, kép és mindenféle emlék halmozódott föl, hogy néha még maga Fánni is összetévesztette, hogy melyik holmit kitől is örökölte. Egy karrarai vázának például állandóan két hagyományozót tulajdonított: egy német grófot és egy pesti háziurat... Bizonyosan nem tudta, hogy melyiktől örökölte, de viszont egyiknek sem akarta az emlékét megsérteni.

A legnevezetesebb hagyatékok azonban mégiscsak az arcképek voltak. A vén gavallérok többnyire valamely fiatalkori arcképükkel jutalmazták meg halálukban Fánnit, és az arcképek: fotográfiák, olajfestmények, krétarajzok megtöltötték a ház minden szobáját. Ott függtek egymás mellett a legkülönbözőbb divat szerint öltözött gavallérok a kemény rámák között.

A szelídek, a mérgesek, az alázatosak, az elbizakodottak. Nagy és kis bajuszok, dús szakállak és hosszú fürtök váltakoztak csupasz képű fiatalurak és kopasz fejű lovagok arcképeivel. Egyik-másik ellenséges pillantásokat látszott váltani a szemlélővel, mások mintegy integetni, beszélni látszottak. Fánni bő pongyoláiban, dragonyos alakjával és katonás lépteivel mindennap végigjárta az arcképeket, és mintegy rendet teremtett a féltékenykedők, a haragvók között, megvigasztalta a busongókat, és beszélgetett a negédesekkel. A porolóruha végigszáguldott az egykor eleven ábrázatokon, és Fánni dédelgetve cirógatta kedvenceit.

- Jól viseljétek magatokat, én kedveseim - mondogatta.

S egy napon, midőn a vörös gróf arcképe lelökte szomszédját, az ulánust, Fánni a vörös grófot büntetésből a hálószobájából az ebédlőbe helyezte. S a vörös gróf búsulni látszott emiatt.

Iván a múltak e hajlékában már a harmadik hetet töltötte, s az arcképekkel, bútorokkal megismerkedett. Iván festőművész volt, aki bizonyos pénzösszegért vállalkozott arra, hogy Fánnit lefesti, s ezért tartózkodott a falusi házban. Se öreg, se fiatalember nem volt Iván, és egészséges érzései eddig nem hozták kísértésbe, hogy a saját arcképét is felakassza a múltak lovagjainak arcképcsarnokába. Az arcképfestők szokásos bókjain kívül eddig egyebet még nem mondott az idős, de még mindig nem eléggé öreg hölgynek, és esze ágában sem volt halála órájára gondolni, midőn esetleg hagyományozni kellene valamely emléktárgyat a "felejthetetlen Fánninak". Inkább bizonyos szomorúsággal gondolt az arcképekre, amelyek míg elevenek voltak, bizonyosan nem számítottak arra, hogy a halottak csarnokába jutva, ennyi sokan lesznek együtt. Sőt egyik-másik kép látszólag haragudott is azért, hogy ennyien gyűltek egybe haláluk után. Némely zászlósurak ajkán ott lebegett a szó, hogy: bagázs. S Iván, a festő, jól nevelt emberhez méltóan nem akart senkinek terhére lenni, még halála után sem.

De ezen a nyári éjszakán, midőn a kert sötétlő hátteréből egyszerre kivillant a háziasszony fehér pongyolája, és álmatag léptekkel vonult el Iván mellett a kivilágított ebédlő felé, a festőt érthetetlen vágyakozás lepte meg. Önkéntelenül felemelkedett a helyéről, és követte Fánnit az ebédlőbe. A ház asszonya még mindig szép arcán megjelent az a mosolygás, ami akkor szokásos a nőknél, midőn biztatni akarnak valakit. Iván, mint egy neveletlen kanász, megragadta Fánni asszony kezét, és azt mondta:

- Imádom, nagyságos asszony!

E percben sajátságos zörgés volt hallható az ebédlőszoba különböző részeiben. A sok arckép közül néhány megingott helyén, a vörös gróf képe szinte a szoba közepéig ugrott, és ott megállott egy széklábhoz támaszkodva. De zörögtek a többi képek is, szúette bútorok nyikorogtak, és az ambitusról hűvös, kriptai szél csapott a szobába, amely megremegtette a gyertyák lángját...

Fánni asszony rosszkedvűen állott fel:

- Mit bomoltok? - kiáltott haragosan a képekre. - Vén bolondok! Hisz tudjátok, hogy csak a tiétek vagyok!

A szél elmúlt, a képek helyreigazodtak, és a vén karosszék megnyugodott a sarokban. Iván, a festő, visszatért az ambitusra, és magában azt gondolta:

Nem... Halálom után nem akarok nyugtalankodni!
*
Mint ezekből látnivaló, Fánni egyike volt azoknak a boszorkányoknak, akik midőn hatalmukba kerítették a férfiakat, többé szabadon nem bocsátották. Még haláluk után is uralkodott rajtuk.



Jókai Mór:Hinni és nem hinni

Mit ér abban válogatni, hogy mit higyjünk és mit ne higyjünk? Mit ér az imádság jótett nélkül. A puszta szótól senki sem üdvözül, és tudatlansága miatt senki el nem kárhozik.

Ezt tartsátok meg, hogy a hit, szeretet nélkül, megholt állat, mielőtt e kis elbeszélés olvasásához fognátok, melly bár egy kissé nevettetésre van szánva, de tanusága vagyon annak mélyén.

Élt, de még most is él a Tisza partján egy hires nevezetes család, mellynek minthogy nem akarom valódi nevét kitenni, nevezzük Nemesházynak.

Még a tizenhetedik század közepén szakadás történt ezen jeles nemzetségben, ollyan formán, hogy az akkori országos zavarok között egyike a Nemesházy ősöknek Erdélybe költözött, ott felvette a reformata hitet, - a többiek katholikusok voltak, - s később helyre állván a békesség, ő is visszatért jószágára, de azután is református maradt.

Ezentul örökös volt a villongás a két külön templomba járó családág között, melly firól fira adatott át, és soha se tudtak kibékülni egymással.

A mellett mindenféle praktikát elkövettek, hogy egymást saját hitökre téritsék. A katholikus hitet követő családágból nagy hatalmas férfiak támadtak, zászlós urak, prépostok, czimzetes püspökök, kik nagyszerü kecsegtető ösztöndijakat alapitványoztak azon Nemesházyak részére, kik a katholika hiten vannak, vagy arra áttérnek: viszont a református család tekintélyes férfiai, kik közé nem egy alispánt, főkuratort, sőt még egy superintendest is lehetne számitani, hasonlóul mindent elkövetének, hogy a rokonság téveteg juhait magokhoz téritsék. A számos és elterjedt kettős családban akadt is egyszer másszor vagy egyik vagy másik oldalon egy-egy kevésbé szilárd tag, ki elhagyta apái hitét, s nagybátyjaiéra tért át: a min aztán a millyen nagy volt az öröm és a diadal az egyik részen, olly nagy volt a harag és elkeseredés a másikon.

Ez a harcz pedig folyt ivadékról ivadékra. A két osztályos rokon-család egyikének a jószága a Tisza jobb partján, a másiké a balparton volt, s minthogy időjártával a család nagyon elszaporodott, a jószág sok apró részre eloszlott, egyik vagy másik azután eladósodott, vagy elprédálta vagyonát, s kénytelenné lett birtokát eladni. Illyenkor aztán a két család egész hadjáratokat folytatott egymással, nehogy vagy a református család vehessen meg egy talpalatnyi földet a katholikus ág jószágai közepében, vagy ez amazéban, s lettek belőle sok ősiségi, zálogjogi, elsőbbségi, ujraosztozási, cserélési, s más efféle pörök, a mik időjártával markális, violentiális, repositionális, kriminális a más efféle-ális pörökkel szaporodva egész asztagokká nőttek a családi levéltárakban, és egynek sem szakadt soha vége.

Már ebben a században történt, hogy Nemesházy Kálmán ifju juratus korában megismerkedék Pesten ugyancsak Nemesházy családból való Erzsébet nevü leánynyal, ki akkor itt nevelőben volt. Valami házi mulatság alkalmával látták meg egymást, s megtetszettek egymásnak.

Ugy hiszem igazuk is volt. A ki azon időbeli arcképeiket látta a Nemesházy kastélyokban, Kálmánt asztrakán prémes fekete mentében, kondor fekete hajjal, pörge bajusszal, gömbölyü teli orczával, és Erzsébetet pásztor leánynak öltözve, hóna alatt átkötött piros övvel, melly fiatal keble szelid domborulásait még jobban kitünteté, s a lefelé omló szép szőke hajfürtökkel, s szelid buzavirágszinü szemeivel, lehetetlen, hogy át ne lássa, miszerint ahoz bizony nem sok biztatás kellett, hogy két ilyen fiatal ember egymásba bele szeressen, kivált, mikor azt előre tudták, hogy nekik némileg kötelességük is egymást szeretni, mert mindketten Nemesházyak, bárha távoli is a rokonság.

Arra természetesen egyiknek sem volt gondja, hogy ki miféle hiten van? Az illyen fiatalemberek, egészen más dolgokról katechizálják egymást, s hamar tulteszik magukat mindenféle dogmán. Mire Pestről haza kellett menniök, egyik is ollyan szerelmes volt, mint a másik, s odahaza, mihelyt alkalmuk nyilt tudaták a szülőikkel.

No iszen lett ebből szép történet. Kálmán szülői reformátusok voltak, Erzsébeté katholikusok. Mind a két család ellene szegült e szövetségnek, mellyhez hasonló hallatlan volt még a két rokonság krónikáiban, kik egymást ez ideig csak gyülőlni tudták, s a fiaikat és leányaikat a gyülöletben nevelték fel szépen.

Elébb ki akarták őket tagadni mindkét félről, de hogy a fiatalok a Tiszába ugrást kezdték emlegetni, mégis meggondolta magát mind a két fél, s inkább hasznot akartak huzni az esetből, hogy sem kárt, s azt határozá el, hogy no hát, ha ollyan nagyon szereti gyermekét az a másik, hát bizonyitsa be: térjen át az ő hitére.

Mindkét félnek érdekében állván, szerelemből missionáriusokká lettek, s ki mi jót tudott saját hitéről, azt a másiknak szivébe oltogatá, ugy hogy mikor a két szerelmes egy-egy boldog órát tölthetett egymással, nem különben beszélének az alatt, mint ha a tridenti zsinatban értekeznének a hussziták paragraphusairól.

Eldicsérték egymás papjait, megismerteték a szép imákat, szép ünnepi szónoklatokat, miket azok mindkét részről tartanak, és a miben mindkettőnek igazuk volt.

Végre is a szerelem sokat tehet.

Mikor az ember nagyon szerelmes, még a pokolban sem igen válogat, nem hogy még a mennyországban, s ha néha e tárgy felett kissé csipősebb szóváltások történtek is a szerető felek között, az "osculum pacis" ( a béke csókja) ismét rendbe hozott mindent, melly mint tudjuk azon egy különös pont, mellynek érvényességét semmiféle schisma ( hitszakadás) sem vetette el, s mellyben orthodoxusok és reformatorok egyaránt örömest találkoznak.

Erzsike annyira haladt már, hogy egy vasárnapon a kálvinista tiszteletes prédikácziójára is elment, s megvallá, hogy az igen szép volna, csak ollyan hosszu ne volna. Kálmán viszont pétek napon ebédre maradt Erzsike szüleinél, s elismeré, hogy vannak ételek, mellyek vajjal is igen jók, s biz ő - Erzsikéje kedvéért - nem csak böjtölni, de még koplalni is kész volna: - ami két különböző dolog.

Illyenformán szépen közeledének az ifjak egymáshoz: kölcsönösen átjártak látogatni egymás szülőihez, rokonaihoz, kik nagy örömben kezdének már lenni a felett, hogy családjaik ilyen szépen közelednek egymáshoz, s mindegyik előre dicsekedett a hóditással, mellyet közel gondolt lenni. A midőn tehát egy napon Kálmán atyja Egerből kap egy levelet fiától: mellyben azt tudtára adja, miszerint ő részint az igaz hit tanai által meggyőzetve, részint szerelme által inditatva, az aláirt napon a római szentegyház hivei közé tére át.

Ugyanazon a napon Erzsike atyja kap levelet a leányától Debreczenből, mellyben azt tudtára adja, miszerint ő egyfelől meggyőződését követve, másfelől Kálmán iránti szerelemből e mai napon, kitöltvén a hatheti vizsgálatot, a reformata hitre tére át.

E szerint megint ott voltak, a hol az előtt, csakhogy megforditva. A szülők végre is kénytelenek voltak beleegyezni a házasságba, a mi nemsokára meg is történt, s mint tudjuk, nem volt Isten áldása nélkül.

Tanuság pedig ebből az: hogy hit dolgairól vitatkozni nem laikus embernek való. Minden hit jó, csak megtartsátok, s legyen mindenki tisztelettel a másé iránt. A teremtő egyik embernek is olyan édes atyja, mint a másikank, s nem elég, hogy valaki azt mondja: " uram, uram!" hanem szükséges, hogy szivében szeretet legyen, melly nélkül a hit megholt állat.

Szini Gyula: Szerelem, semmi több...

Hűvös, sovány, okos leány volt a Sári. A társaságban nem nagyon szerették. Nem vett részt a legártatlanabb flörtben sem. Ha valaki bizalmaskodni kezdett vele vagy kétértelműségre vicskadt el a szája, annak a számára Sárinak egy dermesztő, lesújtó pillantása volt a megvetés negyvenöt fokú szöge alatt.

Alabástrom-hideg kezének szertartásos ujján arany karika ragyogott, és ez mint valami jéggyűrű övezte amúgy sem közlékeny lelkét. Sári menyasszony volt.

- A vőlegénye csak egyszer volt náluk - beszélték gúnyosan a leányok -, amikor megkérték a kezét.

Azontúl pedig csak társaságban találkoztak, tanúk előtt, az illendőség teketóriái között. Sári nem hajlott semmi engedményre, ami hallgatólag kijár a jegyeseknek. Még nappal az utcán is magával vitte az angol nevelőnőt, aki amolyan igazi ,,watchful chaperon" volt.

Puritán szokás szerint a vőlegény két lépésnyi oldaltávolságban kísérte Sárit és ez nagy feltűnést keltett a Stefánia úton. Mindjárt akadtak utánzók, sőt néhány újság mint valami nagy eseményről, érdekes budapesti reformról emlékezett meg róla.

- Affektál - mondták irigyen, bosszúsan a leányok. A fölvilágosultabbak, akik egyetemre járnak, szociológiai előadást hallgatnak vagy feminista gyűléseken vesznek részt, valósággal lázongtak ellene:

- Igazi pesti liba! - mondták - és ebben a Pestben van valami elmaradt, nyárspolgári vonás, hogy rajong minden kínai etikettért.

Sári, akit az ismerősei gyakran bosszantottak is emiatt, egyre makacsabb lett. Az angol missz nevelte belé azt a valláserkölcsi világnézetet, amely olyan rideg, tiszta, józan, mint egy anglikán templom belseje. Leánykori olvasmányai is - ezek a szemérmes, jóra oktató, kissé korlátolt angol leányregények - merevvé tették a gondolkodását. Missz Egerton gyönyörűséggel látta benne tanításainak példás gyümölcsét.

*

Egy zsúron történt. A házikisasszony nógatta a fiatalembereket, hogy menjenek oda Sárihoz, aki egyedül volt.

- Nem akarok megfagyni - felelte az egyik.

- Én amúgy is megvagyok hűlve - tért ki a másik.

- Az előszobában marad a felöltőm - tréfált a harmadik. A házikisasszony aggódva nézett körül, áldozatot keresett és egyszerre észrevette, hogy egy úr alig tudja levenni a szemét Sáriról. Ez az ember először volt ebben a társaságban, alig ismerték és ő sem ismerkedett. Megvonult egy sarokban és onnan gyönyörködött Sáriban.

- Ez az én emberem - nevetett magában a házikisasszony és odament az idegenhez:

- Bocsánat, uram, van itt egy rendkívül érdekes, kedves hölgy, aki érdeklődik ön iránt. Ha kívánja, bemutatom önt...

- Kádas Géza a nevem...

A következő pillanatban már ott álltak Sári előtt.

Kádas köszörülte a torkát, zavarban volt. Sári csak egy futólagos fejbiccentéssel vett tudomást róla a bemutatáskor. A házikisasszony magukra hagyta őket.

- Engedje meg... - szólt Kádas.

- Nem engedek meg semmit - felelte gőgösen Sári. - Ön hivatalosan ki van vezényelve hozzám, hogy mulattasson engem. Ne fárassza magát, uram.

- Bocsánat, téved!... Amióta itt vagyok, csak magát nézem. A szemem már belémámorosodott, de még mindig szomjas és ellenállhatatlanul epedett az után, hogy magát közelről lássa.

- De cifrán beszél, uram - gúnyolódott a leány keskeny ajka. - Meglehet, hogy igaza van, de én nem vettem észre. (Az ajka elé vitte a karikagyűrűs ujját.) Én a vőlegényemet várom.

- Engem - mondta Kádas - mindig jobban érdekeltek és izgattak a menyasszonyok, mint azok, akik még egészen szabadok.

- Ugyan!... és miért?

- Mert... mert... sokkal nehezebb őket elhódítani.

- A nagyobb akadály, a nagyobb veszedelem izgatja?

- Az igazi hím nem ismer akadályokat - felelte Kádas.
Sári két szemöldöke szigorúan összefutott:

- Kérem, tartózkodjék az erősebb kifejezésektől. Ön nem állat, hanem ember, ön nem hím, hanem férfi. Különben pedig, ahogy parancsolja?...

- Sokkal több jogom van önre, mintsem gondolná - felelte Kádas.

- De uram! ezt nem értem... Miféle beszéd ez?

- Nekünk - felelte Kádas - van egy közös titkunk, amelyről csak én tudok! Ez feljogosít a bizalmasságra.

- Miféle titok? Kikérem magamnak! Összetéveszt valakivel, de nem ajánlom! Azt akarja, hogy itt hagyjam faképnél?

- Hiába! - szólt rejtelmesen Kádas. - Hiába bántanak a szavai, hiába sebez meg a tekintete. Én csak úgy tudom magát látni, ahogy akkor láttam. Életem legszebb, legmaradóbb pillanatában.

- Félrebeszél... Én, uram, most látom önt először életemben.

- És mégis... mi már találkoztunk - suttogta Kádas -, csodálatos körülmények közt, amikor sokkal őszintébbek lehettünk és kellett lennünk egymással szemben.

- Meg van őrülve!

- Ama látomás óta őrülten járok-kelek a világban.

- Uram, egy szavát nem értem! - szólt Sári és idegesen nézett körül.

- Mindjárt kiderül minden - nyugtatta meg Géza csöndes, fölényes mosollyal. - Maga nem tudhat róla, de én tudok róla! És ez a fontos.

- Magyarázatot kérek... - nyugtalankodott Sári.

- Azzal kell kezdenem, hogy késő éjjel szoktam télen hazatérni. A bálok, zsúrok miatt. És egy ilyen éjszakán... február tizenötödikén volt, pontosan emlékezem rá... kissé mámoros fejjel érkeztem haza. Hogy lehűtsem izzó homlokomat, bementem egy kis, sötét kamarába, hol a fotografáló gépemet és egyéb lim-lomot szoktam tartani. Kinyitottam az ablakot, amely a világító udvarra nyílt és belebámultam az éjszakába. A hold magasan járt és kristálytisztán tündökölt.

- Minek ez a hosszú bevezetés? - kérdezte Sári.

- Minden részletre meghatottan emlékezem vissza és ezért talán bővebb beszédű vagyok, mint kellene - felelte Géza. Az ilyen téli éjszakák néha oly fönségesek és annyira elérzékenyítik az embert. A pillantása messze kalandoz a holddal, a csöndes, ezüst bárányfelhős ábrándok szférájában. Az ember oly egyedülvalónak érzi magát, az élete üresnek, céltalannak tetszik, nagyot szeretne gondolni és nagyot cselekedni...

- Talán a pezsgő? - jegyezte meg Sári gúnyosan.

- Az is hatott egy kicsit - felelte Kádas - és talán azért éreztem magam olyan könnyűnek, lebegőnek. A báli zene még a fülemben zsongott és halkan, magamban dúdolni kezdtem a divatos refrént:

Egy ici-pici kis nőre vágyom,
Kit felém sodor a szél...

És amint így néztem-néztem, egyszerre velem szemben kivilágosodik az ablak, amelyet csak vékony csipkeháló takart el. Odaát nyilván nem sejtettek semmit és én meglapultam, mint a tolvaj, aki fél, hogy megcsípik a zsákmányával együtt.

A szemem lassankint megszokta a fényt. Tisztán láttam a majolika kockákat, amelyek kápráztatóan csillogtak és hallottam a meleg víz bugyborékolását és sistergését, amint a csőből bőségesen ömlött. Egy pillanatig elszomorodtam. A gőzpára fátyollal vonta be az ablakot. De ezen az éjjelen szerencsém volt, az ablak kitisztult és megint csak az áruló csipkehálón át láttam mindent... A majolika kockák csillogását, egy aranyszőke hajkorona sziporkázó tüzét, egy lágy fürdőköpeny pihés, bolyhos ráncait, egy vállat, amelynek fehérsége vakított;... és azután lehullott a köpeny is.

Kádas kíváncsian leste szavainak a hatását. A leány arca hol kigyúlt, hol elsápadt. A szeme haragtól, szörnyülködéstől csillogott és vonagló ajkai közül halkan tört ki a szó:

- Aljasság.

Hirtelen hátat fordított Kádasnak és elment. Kádas látta, hogy a vállai hullámzanak a fölindulástól. Valósággal menekült az emberek elől.

Géza egy percre meg is hökkent attól, amit mondott, és különösen a szavainak a hatásától. De valami kárörvendő diadal mindent elnyomott benne. Örült annak, hogy meg tudta mozgatni ezt a hideg, gőgös leányt, aki nem akart róla tudni, aki fennhéjázva beszélt vele, aki alig vette emberszámba.

A házikisasszony néhány perc múlva odajött hozzá és megkérdezte tőle:

- Mondja, miért sír a Sári?

*

Kádas most már vígan vegyült el a társaságba. Sokfelé szerepelt, sokfelé udvarolt. Úgy tett, mintha többé nem törődné Sárival. Pedig a leány, miután kisírta magát és fölszárította a könnyeit, visszatért az emberek közé.

Szándékosan úgy ült, hogy Kádas észrevegye. Kádas nem vette észre. Egyenesen elkerülte a leány tekintetét. Valósággal kínozta és éreztette vele a fölényét. Végre a gőgös Sári unta meg a játékot. Életében először alázkodott meg egy fiatal ember előtt, de kénytelen volt vele. Odament hozzá és szólt halkan, könyörgően:

- Kérem egy szóra.

Megvonultak egy sarokban. Kádas nyugodt udvariassággal mondta:

- Parancsoljon velem.

Sári harapdálta az ajkát, csaknem könny szökött a szemébe, hogy annyira semmibe sem veszik.

- Uram - szólt -, ön talán tudja, hogy ebben a társaságban nem szeretnek engem. Hidegnek, gőgösnek tartanak és mindenki örülne, ha nevetségessé tehetne engem. Ez azért van, mert különb vagyok, mint a többi.

- A legszebb, a legkülönb, a legcsodálatosabb az egész társaságban! - mondta Géza.

- Nem tudom, hogy őszintén beszél-e - szólt Sári -, de olyasmit érzek, mintha maga az ellenségem volna.

- Én?! - tiltakozott Kádas.

- Mindenki ellensége az embernek, aki árthat neki - magyarázta Sári -, és maga véletlenül abba a helyzetbe került, hogy könnyen nevetségessé tehet engem. Azonkívül még egy nagy szerencséje van...

- Mi az a szerencsém?

- Nincs itt az, akitől tanácsot kérhetnék - felelte Sári. - A vőlegényem. Épp ma maradt el, amikor életemben először volna szükségem rá. Nem is tudom, mi történhetett szegény fiúval.

- A szegény fiú elvesztette a látnoki képességét, ha ugyan volt neki - szólt gúnyosan Géza.

Sári nem védte a vőlegényét.

- A szükség törvényt bont - szólt -, és most épp ahhoz kell fordulnom, aki ellenségem. Magához.

- Rettenetesen téved, Sárika. (Sári össze is rázkódott kissé erre a bizalmasságra, de tűrte.) Én nem vagyok magának az ellensége.

- Hát mit akar? - kérdezte Sári.

- Azt rögtön elárultam, amint megismerkedtünk - felelte fölényesen Géza. - Ki akarom vetni a nyeregből a vőlegényét.

- Ezt maga másképp mondta! ,,Az igazi hím nem ismer akadályokat."

- Csakugyan ezt mondtam - szólt hetykén Géza -, de rosszul mondtam. Lehet azt sokkal egyszerűbben megmondani: Akarom magát, érti? Akarom!...

- És nem fél?

- Kitől? - szólt könnyedén Géza.

- Tőlem! Én makacs, hideg leány vagyok. Engem nem lehet könnyen meghódítani. A vőlegényem is csak próbálkozik...

- Mióta jegyesek? - kérdezte Géza.

- Hat hónap óta.

- És ezalatt hányszor csókolóztak?

- Uram!...

- Szóval egyszer! - mosolygott Géza.

- Egyszer sem! - felelte dühösen és határozottan Sári.

- Meg sem fogták egymás kezét... így? - kérdezte Kádas.

- Kérem, a kezemet...

- Most már nem engedem ki, Sárika. Meg sem ölelték magát... így?

- Vigyázzon, meglátnak!

- Akkor súgok magának valamit a fülébe.

- Nem vagyok rá kíváncsi.

- Akkor nem súgom, hanem megmondom. Meg akarom magát csókolni.

- Itt? Lehetetlen...

- Semmi sem lehetetlen. Hajoljon előre, meg fogom csókolni hátul a nyakát. Nem látja meg senki.

- Nem! - szólt elpirulva Sári.

- Akkor elárulom...

És Géza megcsókolt a leány nyakán egy szeszélyes tincset, ami mint valami aranykígyó siklott a Sári lapockái közé. Összeborzadt tőle a nő és megdermedt, mintha elvesztette volna minden csöpp akaratát.

- Szeret? - suttogta a fülébe Kádas.

Sári nem felelt.

- Csak azt mondja meg - sugdosta Géza -, hogy jobban szeret, mint a vőlegényét.

- Sem őt, sem magát nem szeretem.

- Ez nem elég - türelmetlenkedett Kádas. - Ha választania kellene köztünk és nem volna más választása, melyikünket szeretné jobban?

- Erre nem felelek! - tért ki Sári. De az arca oly közel volt a férfiéhoz, hogy egy pillanatra az ajkaik találkoztak.

- Ennyi ember előtt!

- Nem látta senki - felelte Géza -, ahogy magát sem látta senki kívülem azon a mámoros, őrült éjszakán.

- Jöjjön táncolni...

És elvegyültek a keringő párok közé. Sári arca csakhamar kipirult. A szeme kigyulladt. A hidegsége lassankint, de annál mohóbban engedett. Mosolygott, szédült, kacér volt, gyönyörködött és engedte, hogy a táncosa beleforgassa a legmámorosabb keringőbe. Mindenki bámult.

A gőgös, hideg Sári egészen hozzásimult egy idegen férfihoz. És a leányok, akik mindent látnak, észrevették ezt is.

Lihegve, pihegve ült le a helyére Sári. Szeme előtt összefolyt minden. Csak egy hangot hallott, amely a fülét, a nyakát csiklandozta le mélyen a szívéig.

- Szeret?

És a lány minden felelet nélkül sírva fakadt.

Nagysokára valamelyik hajnali órán végre megjelent a vőlegény is. A vőlegény, akin akkor már az egész társaság mulatott titokban. Kereste mindenfelé a menyasszonyát.

Megtalálta pedig egy szobában, ahol a betoppanása kellemetlen hatást tett. Néhány pár, akik hallgatólagosan élvezték egymás kölcsönös diszkrécióját, ijedten rebbent szét.

Kertész Mihály, a vőlegény jámbor fiú volt és még álmában sem mert gyanakodni Sárira.

Szertartásosan, tiszteletteljesen közeledett.

- Egy kissé elkéstem - szólt. - Bocsásson meg, Sárika. Párbajsegéd voltam és ez elhalaszthatatlan kötelesség, tudja jól. Két ember becsületét tárgyaltuk mostanáig. Két emberéletről volt szó.

Nevetségesen és nagyképűen hangzott mindez. Kádas a keze mögé rejtette az arcát, hogy el ne árulja a gúnyos mosolyát.

- Bemutatom önnek - szólt hozzá Sári - Kertész urat.

- Szervusz! - nevetett a vőlegényre Kádas.

- Szervusz. Hát te hogyan kerülsz ide? - álmélkodott a vőlegény.

- Egészen véletlenül - felelte Kádas.

- És hogyan ismerkedtél meg a menyasszonyommal?

- Menyasszonyod?! - csodálkozott Kádas. - Ezt nem is tudtam. (De magában ravaszul mosolygott.)

- Hát nem mondta meg neki? - kérdezte a vőlegény szemrehányóan Sáritól.

- Én nem tudtam, hogy maguk ismerik egymást.

Kínos, töredezett beszélgetés következett. Részletek arról, honnan ismeri a vőlegény Kádast. Végre Sári fagyosan így szólt Kertészhez:

- Missz Egerton már halálra unta magát azóta. Folyton önt várja. Menjen hozzá és vigasztalja meg.

A vőlegény engedelmesen távozott. Ehhez hozzá volt szokva és különben sem sejtett még semmit.

- Mit fog neki mondani? - kérdezte Kádas Sáritól, amikor megint magukra maradtak.

- Beszéljen maga ezzel a nevetséges alakkal - nevetett Sári.

- Nem kell neki semmit sem mondani. Rájut magától is - szólt Géza. - Ne féljen tőle. Én magát, Sárika, többé az egész világért sem bocsátom ki a karom közül.

Kertész ismét aggodalmas arccal jelentkezett:

- Sárika, a missz nagyon dühös. Haza akar menni.

- Majd én beszélek a fejével - nevetett Sári és sietett a szobákon keresztül missz Egertonhoz.

Kertész és Kádas néhány pillanatig farkasszemet néztek egymással.

- Mondd, nem fecsegtél? - kérdezte Kertész, a vőlegény.

- Miért kérded ezt? - szólt óvatosan Kádas.

- Én neked egyszer elmondtam - mondta a vőlegény -, hogy egy éjjel a kamaránkból, ami szemben volt a Sárikáék fürdőszobájával, láttam őt... a többit tudod. Emlékszel?

- Homályosan - felelte Kádas.

- A világért se mondd el ezt Sárinak, mert ilyen dologban nem ismer tréfát és egyszerűen kidobna, ha megtudná. Én nem mertem neki soha elmondani.

- Kérlek szépen - mondta Kádas -, miért teszel föl ilyet rólam?

- Tudom, hogy barátom vagy - védekezett a vőlegény. - Csak figyelmeztetni akartalak... mert látom, kissé összebarátkoztatok...

Walleshausen Rolla:Egy nap Éva életéből

A nap erősen tűzött, a lugast körülölelő kis veteményes kertben a hőségtől elfáradva, ráncosan, tikkadtan simultak össze a salátalevelek. Minden fáradt volt és csendes; csak két rikító sárga napraforgó kacagott gőgösen a napra.

Éva a lugasban ült, ribizlit evett, fehér cseréptálból, sokat. Egyenként szedte ki, két ujjával válogatva a legnagyobb szemű fürtöt. Fejét hátravetette, nyitott, szép, piros, húsos szájába engedte magasról, játszva, gyönyörködve, fehér fogával lassan hámozta le a gömbölyű szemeket, nyelvével egyenként a szája padlásához szorította, a piros lé szétömlött a szájában, szájaszögletén kibuggyanva lassan végigcsorgott az állán, odaszáradt fehér bőrére és rikított, mint véres seb.

Így evett sokat, soká. Látta maszatos, piros ujjahegyét, a félig üres tálat; agyán valami jóleső nyugodtság ült, mint hajdan a harmadik pohár pezsgő után.

Unottan, bambán, bámulva nézett, sehová, csak épp mert a szeme nyitva volt.

Egy nagy barnás-sárga tyúk csipkedett szemtelenkedve a tálból, azt hessegette néha. Megrettenve ugrott le a tyúk az asztalról, magával cipelve egy fürt ribizlit, odalenn a kavicsos homokban rázni kezdte, ráncigálni, a csutkáról gurulva perdültek a szemek, míg nem maradt két csőre között csak az üres csutka, akkor egymásra tévedt a szemük, a tyúké és a lányé, és a nézésük egészen egyforma volt.

- Meleg van, gondolta Éva és kinyitotta ruháján a kapcsokat, vékonyka batiszt inge alól kivilágított szép kerek melle; az ingén két kicsi sárga folt volt.

Nyikorogva nyílt a kertajtó, egy vén parasztasszony jött be a kertbe, rózsás csuporba aludttejet hozott, bevitte a lugasba és letette Éva elé. Köténye csücskével letürülte az asztalt, aztán hogy meglátta a tyúkot, felé hessegetett, kék köténye dagadva libbent meg a levegőben, a tyúk megrettenve, ügyetlen, nagy lépésekkel jobbra-balra dülöngőzve szaladt ki a kertből.

Éva már akkor kanalazta a tejet.

- Csikarást kap, lelkem, ha ribizke után eszi - mondta az asszony és nagy, dagadt parasztkezével a kanál után nyúlt.

Éva letette -: Persze.

- Hát persze - mondta az asszony is, és mosolygott sok jóakarattal. Leült szembe Évával, megtürülte izzadt arcát a kötényével és pislogó veres kis szemével a lányra nézett:

- Csónakosok vannak a Dunán, a kis Janika mondta, kék csillagosok; gondoltam, tán közöttük van Ádám úr is. Jó volna lelkem, ha rendbe szedné magát, maszatos ám a szája, meg az inge -: tej. No, lesz a kis gazembernek bőven mit enni.

Éva gyorsan, ijedten állt fel, összehúzta mellén a ruhát és totyogva, mint előbb a tyúk, vékonyka lábával ügyetlenül cipelve nagy hasát, sietve igyekezett ki a kertből. Az udvaron ügyetlenkedve kerülte ki a sok szemetet és a vöröstéglás konyhán át besietett a szobájába.

Bent félhomály volt. Az ablakon tarka rózsás kendő, kéken szűrődött keresztül rajta a fény. Az asztalon virág, a sublát tarka bögréi fölött foltos tükör arany keretben. Az ablaknál nagy, sárga utazókosár. Keresgélt benne, kivette a ruhát, melyet a legszebbnek gondolt: Sietve fehéret, álmos kék virágokkal.

Tükröt, púdert, festéket vett ki a kosárból és az asztalra tette. Levette a kendőt az ablakról, világos lett a szobában.

Megmosakodott. Leült az asztalhoz, fehér plüss darabbal púdert kent arcára és gondosan elsimogatta, két ujjával pirosítót kent szét két szeme alatt a füle felé, száját megrágta, hogy vérszínű legyen.

Fehér ruhájára, omló kontyba tűzött hajára, selyem harisnyás két karcsú lábára mákvirág illatot hintett.

Megnézte magát a foltos, aranykeretes tükörben: Szép volt.

Gondosan rendet csinált a szobában. Széket tett az ablak elé, ráborította a tarka rózsás kendőt, úgy hogy a szék támláján keresztül leomoljék a földre. Leült és közben gyorsan sietve csiszolta a körmeit.

Az udvarból zaj hallatszott, Janika szaladt be ugrándozva az utcáról és utána lassan jött Ádám. Fiatal volt és erős.

- Ides anyám - ordítozott a kis kölyök -, hol van, ides anyám? A vén parasztasszony lassan mászott elő a tyúkólból, kötényében tojások voltak. Mosolyogva barátságosan bólongatott. - A kisasszony a szobában van, csak arra tessék.

Ádám könnyű, ruganyos lépésekkel ment át a konyhán. Kopogott és hogy nem kapott rá választ, benyitott.

Éva az ablaknál ült, bodros, illatos fehér ruhájában, fejét hátrahajtotta a szék támlájára, egy könyv hevert mellette a földön. Mikor Ádám belépett, tetetve, ijedten nyitotta ki a szemét.

Ádám szó nélkül ment hozzá és megcsókolta a kezét.

- Egy kicsit... aludtam - mondta zavartan Éva. - Váratlanul jött: ma, nem vártam.

- Igen - magyarázta Ádám - a fiúk felbiztattak, gyerünk, jöttem. Most fáradt vagyok. Maga hogy van, Éva?

A lány a vállát vonogatta:

- Türelmetlenül, még egy hónap, Ádám, csak akkor lesz meg a fiúnk.

- És ha lány lesz? - kérdezte Ádám nevetve.

Éva is nevetett: - Megfojtom. - Összenéztek, s a lány odabújt a fiú két erős karja közé és megcsókolták egymást.

- Ha a fiúnk meglesz - mondta Éva, és Ádámra nézett kérdőn.

Ádám állta a tekintetet.

- Fogod szeretni?

- Fogom!

- Jobban, mint engem?

- Jobban.

Csend lett. Az ablakhoz egy nagy kövér dongó verődött zümmögve, kétségbeesve.

Kinn ásítva terült el a meleg.

- Ádám - mondta a lány és lesütötte a szemét.

Ádám a levegőbe bámult.

- Ádám - kezdte a lány újra és megfogta a fiú kezét. - Tegnap itt volt a néném.

- És megint telebeszélte a fejedet - mondta idegeskedve a fiú.

- Nem, nem - mentegetőzött Éva -, csak levelet hozott, Perényi írta, feleségül kér. A néném biztat, mondjak igent, gazdag fiú, csinos fiú, jó dolgom lesz mellette. És később, valamikor tán a fiamat is magamhoz vehetem. A gyereknek is jobb lesz. Így mint színésznő mégsem bírok neki olyan jó módot teremteni. A világ, a világ agyon gyötör. Most, ha meglesz a fiam, kiadom valahova, én meg ápolom magamat, hogy hamar rendbe jöjjek.

A teste remegett, mikor beszélt, nagy, fekete szemével megrettenve kereste Ádám tekintetét. Az mereven, mozdulatlanul ült és kibámult a kicsi ablakon a meleg udvarra.

- Felelj - könyörgött Éva -, mit tegyek, legyek a felesége?

Ádám idegesen ugrott fel a székről és nagy lépésekkel le föl rótta a szobát.

Éva utána ment: - Felelj!

- Tégy, amit akarsz - mondta a fiú nyersen. - Te akartad az egész komédiát, azt, hogy a gyerek meglegyen, akkor mondtam, hogy bolond vagy, megbánod. Most tégy a legjobb belátásod szerint.

Éva megtántorodott, mint akit mellbe vágnak, lehajtotta fejét a fiú vállára. Az mereven tűrte.

- Ádám! - tört fel a lány hangja sírón -, Ádám, hát sohasem leszek a feleséged? Nem most, egyszer, ígérd meg Ádám.

Ádám a száját rágta: - Nem, mondtam már, hogy soha.

- És a fiúnk?

- Ejh, te akartad, ne kínozz, a neveltetésében segítek.

Éva lassan, vontatott lépésekkel ment el a fiútól, az ágyra dőlt, fáradtan, gondolat nélkül, betegen. Ádám meg rótta türelmetlenül le-föl a szobát. Már esteledett.

- Mennem kell - mondta a lánynak -, a fiúk már bizton türelmetlenül várnak.

Éva nem marasztalta. Lassan ült fel az ágyon.

- Elkísérem - mondta.

Kendőt vetett a vállára.

Künn a poros országúton lassan haladva mentek egymás mellett, Ádám nem segített Évának menni, az botorkálva nehezen ment. Nem beszéltek.

A posta előtt kis virágos kertben kinn ült a postás kisasszony. Ádám beköszönt neki.

- Honnan ismered? - kérdezte Éva.

- Egyszer, valami kiránduláson jöttünk össze, okos leány, helyes lány.

Éva idegesen nyelt, a nyála rossz útra tévedt, köhögött.

Kiértek a rétre, onnan már látszott a Duna.

Ádám megállt: - Ne jöjjön tovább.

Álltak szembe egymással.

- Isten vele - búcsúzott Éva.

- Írjon kérem - mondta Ádám -, most nem igen érek rá kijönni, két hétre a grófékhoz megyek.

- A kontesz - mondta Éva önkéntelenül, féltékenységgel.

- Tenisz versenyre trenírozunk - magyarázta Ádám -, remekül játszik.

Csend lett. A Duna felől éneket hozott az esti szél, a fiúk énekeltek. Az este ott volt már és rájuk ült, körülölelte őket.

Ádám Évára nézett, szép nyugodt arca világított. Lassan, melegen közeledett egymáshoz a szájuk.

- Éva! - mondta erővel és akaratosan Ádám.

A fiúk hívó füttye jött és szíven kólintotta őket.

Ádám sietve, zavartan csókolt kezet: - Írj Éva.

- Igen - bólintott a lány.

Ádám gyors, szaladó lépésekkel tűnt el a bokrok között.

Éva lassan, fáradtan ment utána. Mire a parthoz ért, a csónakok már messze jártak. Az egyik csónakból halványan rajzolódott a vízre egy piros női ruha színe.

Mélységes csend volt, a telehold lebámult a vízre.

Ottlik Géza: Az utolsó mese

Volt egyszer egy elvarázsolt királyfi, aki egy tündérszép királykisasszony kezére pályázott. De csak úgy kaphatta meg, ha előbb legyőzi a hétfejű sárkányt, felépíti a kacsalábon forgó kastélyt, s felébreszti és megnevetteti a befalazott, alvó királykisaszszonyt. Sok-sok vesződség, kaland, hőstett, utazás és munka árán legyőzte hát a hétfejű sárkányt, felépítette a kacsalábon forgó kastélyt, és felébresztette az alvó királykisasszonyt. No, az mindjárt elmosolyodott, s megtartották a lakodalmat.

Aztán, hogy ez is véget ért, leültek egymással szemben, és mosolyogtak.

De eltelt egy nap, s még egy, még egy. Már az első is igen hosszú volt, mert sok órából állt, az órák meg sok percből, a percek sok másodpercből.

– Hát most mihez fogjunk? – kérdezte a királyfi.

– Most boldogok vagyunk – mondta a felesége.

– Igaz is.

De három nap múlva a királykisasszony szólalt meg.

– Mit is csinálunk most? – azt kérdi.

– Hát boldogok vagyunk – mondta az ura.

– Vagy úgy, persze.

Megint mosolyogtak egymásra egy napig, de akkor egyszerre felállt mind a kettő.

– No csak.

– Van egy ötletem – mondta a királyfi. – Befalazlak és elaltatlak megint.

– Jó!

– Lerombolom a kacsalábon forgó kastélyt, és föltámasztom a hétfejű sárkányt. Hogy újra legyen mit építenem, és legyen kit legyőznöm.

Neki is fogott mindjárt. Csakhogy ez nem volt már olyan egyszerű. Sem a sok vesződség, még több hőstett, sem kaland, jövés-menés árán sem bírta lerombolni a kastélyt – mert az mindig elfordult előle a kacsalábakon -, még kevésbé bírta helyére tenni a sárkány levágott hét fejét, s nem lehetett a királykisasszonyt sem befalazni, elaltatni többé. Teltek a napok, amikből hónapok lettek és rövid esztendők, s így küszködtek.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Ottlik Géza, 1945

Márai Sándor: A boldogságról

Boldogság természetesen nincsen abban a lepárolható, csomagolható, címkézhető értelemben, mint ahogy a legtöbb ember elképzeli. Mintha csak be kellene menni egy gyógyszertárba, ahol adnak, három hatvanért, egy gyógyszert, s aztán nem fáj többé semmi. Mintha élne valahol egy nő számára egy férfi, vagy egy férfi számára egy nő, s ha egyszer találkoznak, nincs többé félreértés, sem önzés, sem harag, csak örök derű, állandó elégültség, jókedv és egészség. Mintha a boldogság más is lenne, mint vágy az elérhetetlen után!

Legtöbb ember egy életet tölt el azzal, hogy módszeresen, izzadva, szorgalmasan és ernyedetlenül készül a boldogságra. Terveket dolgoznak ki, hogy boldogok legyenek, utaznak és munkálkodnak e célból, gyűjtik a boldogság kellékeit – a hangya szorgalmával és a tigris ragadozó mohóságával. S mikor eltelt az élet, megtudják, hogy nem elég megszerezni a boldogság összes kellékeit. Boldognak is kell lenni, közben. S erről megfeledkeztek.

Márai Sándor: Füveskönyv

Fekete István: Alkony

Először melege lett, aztán megszédült.
Öregesen járt a havas tóparton és a vidravasakat nézegette, amikor meglódult előtte a víz; feketén feléje örvénylett, aztán elszaladt tőle és zsongó, száraz szelek simogatták borzongó halántékát.
Körülnézett: mi ez? – A színek szürke árnyékokká váltak. A messze erdő fái felágaskodtak, a zsombékok között fekete formátlan alakok szaladgáltak. Kezét kinyújtotta valami támasz után, aztán leült a hóra.
– Mi van velem?
Felnézett az égre, mely tisztán, kéken világított az alkony felé járó délutánban és csak a nyugovóra hajló nap előtt parádéztak kis felhőbárányok. Fehérek, lágyak, hidegek.
A nap pirosan hullott le a hátuk mögött, a bárányok meg jöttek-jöttek térdig vérben járva, tompán bégetve…
Aztán a vérből fekete lápvíz lett, mely elnyelte a fehér falkát és ő a szorongó sötétségben csak a kolomp halk kondulásait hallotta néha.
– Haza kellene menni – gondolta, de jó volt nem mozdulni. Zsibbadó meleg fogta el és megint kivilágosodott. Nem is nappali, nem is éjszakai. Olyan tompa fény, mintha távoli, nagy tüzek derengenének az égről és ebben a lázas világosságban régholt feleségét látta jönni, ebédhordó kosarával a nyári gyalogúton, békés mosolyával kedves arcán. Az asszony megállt az egyik fordulónál és intett neki…
– Hívsz Mariska? Jól van. Tudom… és indulni akart feléje, de mire felkelt, már megint nappal lett, késő, téli délután. Hideg, alkonyatbahajló. – Menni, menni – dünnyögte magában. – Öreg lábaim csak még hazáig… – Alig roppant a hó a súlytalan, lázasszemű öregember alatt. A tóparti házacska nehezen ballagott feléje.
– Menni, menni öreg lábak – susogott – csak hazáig menni, utoljára menni…
A nádfedeles ház vízen épült. Mondják, valamikor malom volt, rég elmorzsolt időkben. Vörösfenyő-cölöpökön épült, de aztán ismeretlen vizek fakadtak körülötte, eliszaposodott a környék és vadászház lett belőle. A partról gyaloghíd járt be a házba, hol az öreg erdész lakott. Már rég egyedül, most utóbb segítséggel, mert erdőt is, vizet is vigyázni kellett, orvvadásztól, orvhalásztól.
A gyaloghíd alig dobbant lépései alatt.
Csendesen nyílt az ajtó. A tűzhelyen még parázs világított a déli tűzrakásból és amikor betette az ajtót, az öreg cölöplábak körül meg-megloccsant a víz s az ablakon beszivárgott a téli este.
Puskáját felakasztotta, kalapját mellé. Levetette a kopott ködment is, aztán tuskót tett a hunyorgó parázsra, mert úgy érezte: fázik.
A parázs belemart a száraz fába, melyből zümmögő lángok lobbantak fel. De akkor már leült fekvőhelye végére és nézte a tüzet, a világosságot, mely betöltötte a kis szobát.
– Menni, menni, elmenni messze, túl a vizeken, túl az erdőkön. Hívott a feleségem…
A vizek is ezt locsogták az évszázados cölöpökhöz verődve és a szél is bekiáltotta a kéményen az üzenetet.
Szeme ide-oda járt a kis szobában. Megállt egy fényképen, egy öreg fegyveren, egy kitömött madáron. A múltban járó emlékekre odavillant egy pillanatra a világosság; az öregember keze megrándult, mintha valakit, vagy valamit megsimogatott volna, ami még van, de ki tudja meddig.
A tűzhelyről néha sziporkák, apró csillagok pattantak ki és aludtak el röptükben s a víz odakünt csobbant, mint nyáron, ha játékos halak ugranak szitakötők után.
És nőtt, feketedett, öregedett az este.
Az öregember lefeküdt. Hideg borzongás rázta és attól félt, elalszik ültében, pedig szemei nyitva voltak. A tűz is apróbb lángokkal birkózott a homállyal és a zugokban újra árnyékok nőttek, és emlékek.
Innét temették az asszonyt és innét váltak útnak a gyerekek is. Régmúlt sírások csuklottak fel, rég elfakult nevetések szálltak. Halk simogató szavak susogtak és a kis cipőcskék topogtak: mintha járni tanulna valaki… Zene is zendült egy pillantásig, lakodalmas lárma, aztán elkapta a szél a hangokat s újra csak a víz csobogott feketén, mélyen.
Elpergett az idő.
Dobogott künn a feljáróhíd. A másik erdész érkezett haza. Rokon az is. A fiát szerette volna utódnak, az erdők és vizek szeretetében, de az, az örökös Úr alázatos szolgája: pap lett. Egy gondolatnyira jutott csak eszébe, hogy ő mást akart, de aztán elengedte magától szomorú büszkeséggel. Most itt káplán a faluban és ha néha meglátogatja öreg apját, szótlanul hallgatnak. Az öreg fa és a fiatal hajtás, mely után rügyek már nem fakadnak.
Döngött a híd, elhallgatott a víz és elszállt a csend; amikor ajtót nyitott a másik, megállt egy pillanatra, mert nem látta, van-e valaki a szobában, de a levegőben ott lovagolt a gyász és ezt megérezte.
Felugrott a láng a lámpában és a rémek kitódultak az ablakon, de arcukat odanyomták kívülről, az üvegre.
– Öreg bátyám! – döbbent ki belőle. – Orvosért menjek?
A beteg szemeiben lassan, pillogva visszatért a fény és fakó hangon szólt:
– Ne menj, fiam. Majd később… A papért… A fiamért… Most veled van még pár szavam.
A fiatalember odaült az ágy mellé, lehajtotta fejét és a homályba nézett, ahol már újra terpeszkedett az örök szín: a feketeség.
– Amim van, itt a szobában: a tied. A puskák, hálók, minden. Adjátok rám az új ruhámat, tegyetek a fejem alá cserfalevelest és tölgyfából legyen a koporsóm, mert tisztességgel akarok a fődbe menni. Ha kemény voltam hozzád néha, ne szálljon utánam haragod. Ember lettél a kezem alatt.
A fiatalember szeme sarkába odaszaladt a könny és megfogta a haldokló hideg kezeit: – Édes jó Bátyám, minek ezt mondani? – Az öreg szemek már újra messze révedeztek.
– Most aztán eredj… a fiamért… áldozni akarok. Eldobogott a lépés künn a hídon.
Aztán megint beszélgetni kezdett a víz, huhogott a szél a kéményben s a tűzhelyen zümmögni kezdtek apró kékes lángok.
Szaladt a vadász az éjszakában.
Csikorgott a hó az árokparton, mind erősebben suhogott a szél és amikor a faluba érkezett, már harsogva csapkodta a nyitva hagyott padlásablakokat.
A parókián sötét volt. Körüljárta a házat, benézett az egyik ablakon, ahonnét alig sugárnyi fényesség esett a hóra. Ott ült a fiatal pap. Amikor megkoccant az üveg, becsukta könyvét és nyugodt léptekkel ment az ablak felé.
A szél bezúdult a szobába, a fény meg kiugrott a feketeségbe, széles árkot vágva, melynek nincsenek partjai s az árok fenekén ott állt a hírhozó.
Mozgott a szája, de a hangokat elkapta a szél, ám az is lehet, hogy nem is mondott semmit.
A pap szelíd tekintetéből először az ijedtség lobbant fel, aztán pillanatnyi csendesség után gondolatai elrohantak a tóparti kis házhoz, majd megint a könnyesarcú emberre nézett, aki közelebb hajolt:
– Apád uradhoz… hozzátok az Úr testét…
Aztán visszahúzódott az árnyékba. Mire megint az ablakba nézett, nem állt már ott senki. A lámpás lángja fel-fellobbant, a szél terelgette az ablakszárnyakat, aztán, mintha szólt volna valaki:
– Fuvarost keress és várj a templomnál.
Újra nekiugrott a sötétségnek.
A templom körül babonás csend hallgatódzott és csak akkor vette észre, hogy hull a hó, amikor a szánkó megállt az ajtó előtt. A kocsis lámpát gyújtott és az arasznyi világosságban sűrűn szántottak libegő, nagy pelyhek.
Benézett a templomajtón. Kongó, fekete csend tátogott, csak messze-messze libegett valami véres világosság, aztán eltűnt az is és halk lépések hozták belülről a pap fehér arcát. Bő gallérja alatt a mellén összefogva hozta a cibóriumot, amelyhez odahajtotta fejét.
A fuvaros megemelte kalapját, az erdész keresztet vetett. A szán megindult lobogó lámpásával, amelynek világossága felvillant és ellobbant a házak alvó ablakszemeiben.
A pap összeroskadva ült és úgy érezte, egész életének minden útját most járja meg visszafelé… Aztán egyedül marad.
– Uram, fogj körül erős kezeddel, hogy a pap hivatásába ne szóljon a gyermek…
Eszébe jutott, hogy nem régen jött ezen az úton apjával karácsonyi vakációra. Az öreg, csendes büszkeséggel hozta haza fiát, ő pedig a vén szálfa mellett mindig kicsinek, gyámoltalannak, gyermeknek érezte magát… És most ő lett az erős, a nagyobb, a támasz, a fa, melyet körülnyaldosnak a szomorúság hullámai.
– Édes jó Apám! Lám eddig te voltál a bíró s most én hallgatom meg gyónásod. – Megint melléhez hajolt. – Erősíts meg, Uram!
Felnézett a fekete égre és homlokára, mint hűs kéz simogatása, odahulltak nagy, fehér hópelyhek.
A lámpás fényességének kévéjében bokrok nőttek, meg fák. Fehér karácsonyfák, hószoknyás cserjék, melyek felbukkantak s a szán mögé szaladtak.
Aztán halkan, régi szavakkal elkezdett beszélgetni a víz. A ház ablakából gyenge fény esett a hullámokra és a híd dobogva szólt rájuk, hogy csituljanak oktalan locsogásukkal.
A pap szemében lázas aszály szívta fel a könnyeket, amikor a régi, kedves helyen a haldoklóhoz közeledett és úgy érezte, az ismerős falak összeborulnak és megsimogatják. Torkában egy kéz már útra engedte a sírást, amikor megszólalt az öregember: – Dicsértessék az Úr Jézus!
A hangok elszálltak és nyomukban világosság lett. Békés csend. Az öreg arcon az útrakészülés derűs megbékélése és a pap úgy érezte, most is a száradó, eres kéz mutatta meg az utat a gyermeknek…
Amikor szelíden megcsókolta a keresztet, a fiú száján, mint a sírás buggyant ki: – Ego te absolvo.
A drága arc fölé hajolt és nézte-nézte, amikor áldozás után imádkozott. Szemeik összekapcsolódtak.
– Istenem – gondolta az apa, – mintha az édesanyja nézne rám… Az ő szemei. Aztán mintha a fiú arca eltűnt volna, megint a felesége állt a szoba közepén s régi, lágy mozdulattal hívogatta…
– Elbocsátott már a fiad, Kedvesem, megyek már…
A pap összeroskadt az ágy mellett és vállait megrázta a zokogás.
Aztán csend lett a szobában.

A vizek felett köd lett az éjszakából. A hullámok széthordták a hírt a kóborló patakoknak, azok meg elmondták az álmos reggelnek, mely most érkezett az erdőn túlról, ahol a felhők késleltették.
Így aztán megtudta mindenki, hogy gyászt dobol a harkály az erdőn, mert a lélekharang kongása nem ér el odáig.

Johannes Mario Simmel: Bohóckönnyek



– Gyerekek, gyerekek! Az volt csak az előadás! A karácsonyeste előtti napon. Mint annak lennie kell, mély hóba süppedt az egész vidék, minden ereszen csillogó jégcsapok lógtak, de a sátorban kellemes meleg volt, s nemcsak a megszokott bőr- és istállószag terjengett, hanem sütemény –, szaloncukor- és mogyoróillat keveredett egymással.
– Háromszázhuszonhét gyerek jött el szüleivel az előadásra. A kisfiúk és kislányok ezen a délutánon a gyárnak a vendégei voltak, ahol a papák dolgoztak. Már novemberben azt mondta az igazgató:
– Ez mindnyájunknak jó év volt. Éppen ezért különleges karácsonyt akarok, egy rendhagyót. Azt javaslom, menjünk el együtt a cirkuszba. Akinek van gyereke, hozza el magával. Én is jövök mind a hárommal!
– S most ott ül a két kislány és a kicsi fiú a szülei mellett háromszázhuszonnégy másik gyerek között. Megkezdődött a rég áhított karácsonyi ünnep.
– Először csokoládét, süteményt osztottak, azután limonádé és bonbon következett, majd sok-sok ajándék. A kislányok babákat, színes csomagokat, finom nyalókákat kaptak, a kisfiúk érdekes könyveket, aranyozott tolltartókat és izgalmas összerakós játékokat.

Aztán kezdődött az előadás.
Ezt élvezték igazán csak a gyerekek! Átszellemülten ültek az óriási sátorban és figyelték, hogyan táncolnak a fekete pónik; borzongtak, ha az ezüstruhás lányok a magas trapézról a levegőbe vetették magukat.

Ó, és aztán jött a bohóc!
Már amikor a porondra botladozott, egyetlen csilingelő kacagásba olvadt a háromszázhuszonhét elragadtatott hangocska. Attól kezdve már a saját hangját se hallotta az ember. A gyermekek úgy nevettek, hogy megremegett a sátor. A szemük is könnyezett, és sokan rosszul lettek a nevetéstől.

Bizony, nagyszerű is volt a bohóc! A viccek oly csodálatosak voltak, hogy még a felnőttek, sőt az igazgató is levegő után kapkodtak. És őt még senki sem látta levegő után kapkodni. A bohóc egyáltalán nem beszélt, nem volt szüksége szavakra, hogy vicces legyen. Némán játszotta el a gyerekeknek, amit látni akartak. Egy malacot utánzott, egy krokodilt és három táncoló medvét. A legmulatságosabb az volt, amikor a nyulat játszotta el. Ekkor jött az a pillanat, amikor a nagy öreg bohóc ideges kezdett lenni. Ez volt az a pillanat, amikor felfedezte azt a kislányt, akinek piros masni volt a hajában. A kislány a szülei között ült az első sorban, egészen a manézs közelében. Aranyos kislány volt, okos, keskeny arcú, ünnepélyes kék ruhában. Az apja nevetett. Az anyja nevetett. Csak a piros masnis kislány nem nevetett.

Az öreg bohóc azt gondolta magában: Lássuk csak, kedvesem, hogy sikerül-e téged is nevetésre bírni! És úgyszólván csak a kislánynak játszott.

Az öreg bohóc olyan volt, mint még soha.

De... semmi sem segített. A kislány egészen komoly maradt. Egészen komolyan nézte, nagy, merev szemekkel a bohócot, anélkül, hogy csak a száját is elhúzta volna. Aranyos kislány volt, egyike a legcsinosabbaknak. Csak éppen nem nevetett.

A bohóc egyre sejtelmesebbnek találta a dolgot. Minden tréfájában egy csomó munka és hetekig tartó gondolkodás volt, mindig pontosan figyelte, hogyan reagálnak a nézők, mikor kezd nevetni az egyik, mikor hagyja abba a másik. Mindig eszerint dolgozott. Ezt nevezte a közönséggel való kapcsolatnak. Ezen az előadáson sem esett nehezére, hogy kapcsolatot teremtsen, a gyereksereg mindig hálás közönség volt. Csak a kislány nem.

Egyszerre csak a nyúlutánzás közben mérhetetlen szomorúság és szörnyű tanácstalanság töltötte el az öreg bohócot. Legszívesebben félbeszakította volna az előadást. Úgy érezte, képtelen tovább játszani, ha az első sorban ülő kislány továbbra is így nézi. Épp ezért valami szokatlant tett.

Odalépett a kislányhoz és udvariasan megkérdezte:
– Mondd csak, nem tetszik neked az előadás?
A kislány mereven ránézett és barátságosan válaszolt:
– Ó, dehogynem, nagyon tetszik!
– Dehát akkor miért nem nevetsz, mint a többi gyermek? – kérdezte a bohóc.
– Ugyan, min nevessek?
– Nos – mondta a bohóc –, rajtam például.
A kislány apja mondani akart valamit, de a bohóc intett: Azt szeretné, ha a kislány maga válaszolna.
– Bocsáss meg – mondta amaz –, nem akarlak megbántani, de nem tudok rajtad nevetni.
– És miért nem?
– Mert nem látlak – mondta a kislány. Én vak vagyok.
Erre halott csend lett az óriási sátorban. A kislány barátságosan ült az öreg bohóc előtt, aki nem tudta, mit mondjon. Soká tartott, míg szóhoz jutott.

Eközben az anya elmagyarázta, hogy Erika még soha sem volt cirkuszban.
– Mindig csak meséltünk neki róla. – És ez alkalommal mindenképpen tudni akarta, milyen igazában a cirkusz – mondta az apa.
Az apa mester volt a gyárban. Nagyon szerette a feleségét és a kislányát. Azok is szerették őt. Boldogok voltak együtt. A bohóc elszorult hangon kérdezte.
– És tudod már, milyen egy cirkusz a valóságban, Erika?
– Ó, igen – válaszolt Erika vidáman –, természetesen tudok már mindent!
Anyu és apu elmagyarázták. Hallottam, hogyan üvöltenek az oroszlánok és hogyan nyerítenek a pónik. Tulajdonképpen már mindent el tudok képzelni, csak egyet nem.
– És az mi? – kérdezte a bohóc, pedig már tudta a választ.
– Hogy miért vagy te mulatságos – mondta a piros masnis Erika. – Miért kell rajtad nevetni? Ez az egyetlen, amit egyáltalán nem tudok elképzelni.
– Hm – mondta a nagy bohóc. Újra halott csönd lett a cirkuszban. És akkor valami nagyon kedveset csinált a bohóc. Előrehajolt és így szólt:
– Figyelj, Erika, teszek neked egy javaslatot.
– Igen, mi az?
– De csak ha tényleg tudni akarod, miért nevet rajtam a többi gyerek.
– Persze, hogy tudni szeretném!
– Na jó. Akkor, ha a szüleidnek is megfelel, eljövök hozzád holnap délután.
– Hozzánk, a lakásunkba? – kérdezte Erika izgatottan.
– Igen, oda. És meg fogom neked mutatni, hogy mi rajtam a mulatságos. Akarod?
Erika fellelkesülve bólintott és összecsapta a kezét:
– Jaj de jó! Apu, anyu, eljön hozzánk a bohóc!
– Nagyon kedves öntől, uram, – mondta halkan az apa, az anya pedig még csendesebben fűzte hozzá: – Nagyon köszönjük Önnek.
– Kérem, semmiség... – mondta az öreg bohóc –, hol laknak? Meghallgatta a címet és bólintott.
– Rendben van, mondjuk hatkor?
– Hatkor – mondta Erika –, ó, máris úgy örülök.
A bohóc megsimogatta a haját, mélyet lélegzett, és úgy érezte magát, mint akinek kő esett le a szívéről.
– Az előadás folytatódik, hölgyeim és uraim – szólt.
A többi gyerek tapsolt. Ebben a pillanatban mindnyájan irigyelték a vak kislányt, akit a csodálatos bohóc személyesen fog meglátogatni.

Azon az éjjelen havazott. Másnap is. Egyre csak havazott. Fél hatkor kezdődött Erikáéknál a karácsonyi ünnep. A gyertyák világítottak a karácsonyfán, és a kislány végigtapogatta az asztalon fekvő összes ajándékot. Megcsókolta a szüleit és egyre csak azt kérdezte:
– Gondoljátok, hogy eljön? Tényleg eljön?
– Biztosan – mondta az anyja –, hiszen megígérte. Persze pontosan érkezett. A rádió kórusa éppen egy dalt énekelt a földi békéről, amikor megszólalt a csöngő. Erika maga szaladt ki ajtót nyitni.

A folyosón az öreg bohóc állt. Télikabát volt rajta és alatta sötét öltöny; ősz volt a haja és az arca sápadt. De ezt Erika természetesen nem láthatta. Kezet nyújtott neki és izgalomtól akadozó hangon mondta:
– Ez... ez... igazán szép tőled, hogy valóban eljöttél.
– Nahát, mit gondoltál! – mondta a bohóc. Azután üdvözölte a szülőket, és átnyújtotta Erikának az ajándékokat: három könyvet, melyek úgy voltak nyomtatva, hogy vakok is olvashassák. Erika olvasott már néhány ilyen könyvet, és nagyon örült a három újnak. De azután jött csak az igazi ajándék!
– Ha kaphatnék egy kis konyakot – mondta az öreg bohóc. Kapott és nem is keveset.

Miután megitta, kézen fogta Erikát és a karácsonyfa előtt álló fotelhoz vezette. A szülők némán nézték, amint az öreg bohóc a karosszékbe ültette Erikát, megfogta a kezét és letérdepelt elé.

– Símogasd meg az arcomat – és nyakamat. És a vállamat. És a karomat, meg a lábamat. Ez ugyanis az első. Pontosan tudnod kell, hogy nézek ki.

Álarc és kosztüm nélkül egyáltalán nem látszott mulatságosnak a bohóc. Ezt ő is tudta. Nem is volt olyan egyszerű ez a kísérlet, amire vállalkozott. (Ezért is kért konyakot.)
– Kész? – kérdezte végül.
– Hm – mondta Erika.
– Tudod, hogy nézek ki?
– Pontosan.
– Akkor kezdhetjük – mondta a bohóc. – De kérlek, ne vedd le rólam a kezed!
Állandóan tapogatnod kell, hogy meg is értsd, amit csinálok.
– Persze – mondta Erika.

És az öreg bohóc elkezdett játszani. Még egyszer csinálta mindazt, amit a cirkuszban. A szülők az ajtónál álltak, egymás kezét fogták és figyeltek.
– Most jön a táncoló medve – mondta az öreg bohóc.
Erika finom, vékony ujjai vándoroltak rajta, amint a medvét utánozta. Még komoly volt az arca. A bohóc rendületlenül folytatta, noha ez volt élete legnehezebb előadása. A krokodilt utánozta, azután a malacot. Erika ujjai egyre gyorsabban és gyorsabban siklottak az arca fölött és vállain, nyugtalanul lélegzett és a száját kinyitotta. A szülőket is elfogta az izgalom.
Úgy tetszett, mintha Erika valóban látná kis kezével, amit a többi gyerek a szemével, mert egyszerre csak kuncogni kezdett. Vékonyan és rövid ideig. De kuncogott. Méghozzá a malacnál.
A nagy, öreg bohóc megduplázta erejét. Ekkor kezdett el Erika nevetni.
– És most jön a nyúl – szólt a bohóc és elkezdte a legpompásabb mutatványát. Erika egyre hangosabban nevetett. Meg is csuklott a hangja a lelkesedéstől.
– Még egyszer! – mondta lelkesen –, kérlek, még egyszer!
Az öreg bohóc még egyszer eljátszotta a nyulat és még egyszer. És megint. Erikának ez sem volt elég. A szülők egymásra néztek. Erika még soha életében nem nevetett így. Végül egészen elakadt a lélegzete. Így kiáltott:
– Anyu, apu! Most már tudom, milyen egy bohóc. Most már mindent tudok! Ez a világ legszebb karácsonya! Arcocskája kipirult. Kis ujjai még mindig az előtte térdelő öreg ember arcán siklottak ide-oda.

És Erika hirtelen megijedt egy kicsit. Megérezte, hogy a nagy bohóc sír.

Fordította: Fodor Tamás