A szerző
Az őszi eső kövér cseppjei, kitartóan ostromolták az
osztályterem ablakát, majd sebes futással, iramlottak, egyenesen lefelé, a
kiálló, rozsdásodó párkányra. Folyton megújuló, zegzugos ösvényeket hagyva
maguk mögött, az áttetsző üvegen. András merengő tekintettel szemlélte a
látványt. Gondolataiban égbenyúló bérceket, zúgó patakokat formált, a gördülő
cseppekből, szárnyaló képzelete. Nem hallotta, a termen lassan végighömpölygő,
morajlásszerű nevetést. Ági néni, a matematika tanárnő, csípőre tett kézzel, már
egy ideje rászegezte szúrós tekintetét.
- Tehát nem tudod! - csattant fel, szinte sipító hangon.
Arca egészen kipirosodott az ordítástól.
- Bo-bocsánat, tessék? Nem értettem mit tetszett kérdezni.
Az osztályban kitört a harsány röhögés. A lármát kihasználva,
a töltőceruzákból, rizsszemeket köpködtek felé.
- Mi a fenének vagy te itt egyáltalán? Mit gondolsz, miért
jártatom a számat? Hát azért, hogy az ilyen hülyék is megértsék, mint amilyen
te vagy. Csak bámulsz üres tekintettel a semmibe. Kíváncsi vagyok, mi lesz így
belőled? Tehát még egyszer megkérdezem, az előbb magyaráztam el, a törtek
szorzását, most tőled szeretném hallani!
- Háát, é-én, szóval, igazán megígérem, holnapra megtanulom,
de-de most véletlenül nem hallottam. Kérem, ne tessék rám haragudni, máskor
nagyon fogok figyelni.
- Ennek igazán örülök, de most hozd ki az ellenőrződet, mert
ez a tudás nálam elégtelen. Megértetted?
Szemei, mint apró kis ékkövek, alig észrevehető csillogásba
kezdtek. Pedig teljes erővel összeszorította a fogait, de a könnyeket már nem
tudta megállítani. Nem akart ő sírni, dehogy is akart, hiszen tudta, hogy így
még jobban kinevetik. Talán, ha a tegnapi nap emlékei nem villannak be hirtelen
olyan élesen, akkor most biztosan le tudta volna győzni az árulkodó könnyeket.
Az iskolából hazafelé, megállt néhány percre focizni a
téren, de a labda szürke foltot karcolt a cipője orrába. Az apja rideg
pillantást vetett, a lehorzsolt cipőre, majd szemében, a már oly sokszor látott
gyűlölettel, maga elé intette. Az első hatalmas ütéstől a földre zuhant, de nem
hagyta abba, a földön is tovább ütlegelte, rugdosta, és ami a legjobban fájt,
mindezt a barátja előtt. Szerencsétlenségére ugyanis, Dezső is ott volt vele.
András nem szerette, ha a barátai átmennek hozzá, hiszen sohasem tudhatta, mire
érkezik haza, de most mégis megengedte neki. Tudta, hogy ez nagy hiba volt, de
már késő. El kellett viselnie ezt a szégyent, amint ordítozva, mindenféle
trágár szavakkal illetik, rugdossák, és megalázzák, éppen az egyik legjobb
barátja előtt.
- Nem most kellene bőgnöd! Miért nem akkor bőgtél, amikor
nem figyeltél? - hallotta a tanárnő éles hangját.
- Remélem, a szüleid alaposan megszidnak majd! Azt hiszem,
rád férne.
Megszidnak? - Ismételte magában, eltűnődve, a szavakat.
Elképzelte, az apja tekintetében szikrázó vad dühöt, amint részegen neki fog
esni. Talán anyu is otthon lesz, és megint kimenekít, mint már oly sokszor
tette. Talán? Akkor lehet, hogy néhány ütéssel, vagy rúgással megúszom.
Csendesen ballagott hazafelé, a sártól ragacsos utcán, a sikítva kergetőző
osztálytársak között. A szaladgáló gyerekek cipőjéről felcsapódó barna massza,
telefröcskölte a ruháját. Milyen jó is lehet ilyen boldognak lenni. Otthon, biztosan,
az anyukájuk, és az apukájuk is átöleli őket. Este talán, még társasjátékoznak
is, vagy az is lehet, hogy beszélgetnek. Vacsorakor körbeülik az asztalt, és
mosolyognak. Milyen szívesen cserélnék valamelyikkel...
Nekem miért nem ilyen az otthonom? Miért haragszik rám
ennyire az apukám? És miért bánt engem mindenki? Hiszen én senkit sem
bántottam. Kedves jó nagyi, drága mamikám, olyan nagyon szerettelek, de te
mégis meghaltál. Nem kellett volna még elmenned. Annyira hiányzol nekem.
Annyira hiányzol.ť
Szemeiből most már megállíthatatlanul záporoztak a
könnycseppek, végigfolyva sártól maszatos arcán. Már nem tudott parancsolni az
érzéseinek. Csak zokogott és zokogott. Remegő kis teste meg- megrándult a
lelkéből felszakadó fájdalomtól. Nem, nem a veréstől félt, ami otthon várta,
hanem a szeretet iránti olthatatlan, kínzó vágy égette keserű szívét.
Emlékszem kedves mama, amikor egyszer feljöttél értem, hogy
elvisztek pár hónapra, Vásárhelyre. Aznap éjjel, sajnos ismét bepisiltem.
Kilenc éves koromig ez gyakran előfordult, pedig én annyira vigyáztam. Az apu
megint azt ordította, "Te rohadt állat, rosszabb vagy, mint egy állat, még
a disznó sem hugyozik oda, ahol alszik." És azzal ismét ütni kezdett.
Sírva könyörögtem, higgye el, én nem akartam, tényleg nem akartam, és nem
tudom, miért történik ez velem, de csak tovább ütlegelt. Az ütések is fájtak,
de gyűlölettől izzó tekintete, szinte égette, a szívemet, és a lelkemet. Drága
mama, egyszer csak ott termettél. Kirohantál a szobából, és félre lökted őt. Pedig
nem voltál sokkal nagyobb, mint én, hiszen olyan törékeny kis alakod volt.
Szorosan magadhoz öleltél, és végtelenül gyengéden azt suttogtad a fülembe,
"ne sírj kicsim, ne sírj". Milyen különös érzés volt. Körülöttünk, az
édesapám tombolva szitkozódott, öklével a konyhaasztalt verve, belőled pedig,
valami hihetetlen nyugalom, és békesség áradt. Apa, szerencsére soha sem
süllyedt annyira mélyre, hogy téged is megüssön, de éreztem, még ezt is
vállaltad volna. Senki nem szeretett engem annyira, mint te és nagyapa, és
talán soha nem is fog. Bárcsak veletek maradhattam volna! A papa megmutatta,
ahogyan a házatok előtti, terebélyes vizesgödörben, "cigányérben"
törekből, és agyagból vájkot vetnek, a környékbeli cigányok. Ebből építkeztek a
város szélén az emberek. Töreket szórtak, a nedves, sárga iszapos sárba, majd
mezítláb taposni kezdték. A lábukat, sőt szinte egész testüket vastagon bevonta
a ragadós anyag. Az így előkészített masszát azután fakeretbe nyomkodták, végül
sorba rakva, megszárították a napon. Én pedig, amikor a csorda már elvonult,
tehénlepényt szedtem, mert arrafelé ezzel súrolták át hétvégeken a döngölt
szobát. Gyönyörű szabad élet volt, boldog voltam, és nem kellett félnem
semmitől. Este, a petróleumlámpa vibráló fényénél tanítottál imádkozni. Mindig
lefekvés előtt. "Mi Atyánk, ki vagy, a mennyekben..." Még most is
hallom, ahogy együtt mondjátok a papával. Nem is tudom, hogy fért el annyi
szeretet abban a kicsi házban.
Az eső közben elállt. András befordult jobbra, a Vörösmarty
utcába. A távolban, az utca végétől nem messze, látszottak, a tarka színekbe
öltözött, rákoshegyi erdők, őszi lombjai. Itt lakott ő is, alig néhány háznyira
a lőrinci úttól, melynek túloldalán már nem voltak házak, csak az a hívogató,
vadregényes világ. Ha tehette, mindig kiment oda. Nagyon szerette a
természetet, különösen tavasszal. Az édes illatot árasztó, selymes sokszínű
mezőt, mely az erdők között húzódott, benne, a hosszú nyelvükkel nektárt
szürcsölgető, pihe szárnyakon libbenő ékköveket, a pillangókat. Minden állatot,
a barátjának érzett. Tudta hol fészkelnek a madarak, azt is, melyik fészekben,
hány fióka növekszik, hogy hol vertek tanyát, idén a rókaszülők. Sokszor
megleste már, a pajkosan hancúrozó kölyköket. Úgy gondolta, ő is ide tartozik.
Itt elfogadják, felhőtlenül boldog, és szabad lehet. A madarak, egyedül csak
neki dalolják gyönyörű, sokszínű éneküket. Itt találta, a rekkenő július is,
amikor álmosan úszó, bolyhos felhőpihék fodrozzák, a türkizkék eget. Érezte,
amint a langyos nyári szél pajkosan nyargalász, a lágyan ringó rónaságon,
végigsimítva a bőrét és a haját, s nézte, amint iramló futását, lassan elnyeli
a vibráló messzeség. Nem szerette, ha társaság vette körül, mert nehezen tudott
feloldódni. A kellő bátorságot, hogy elfogadtassa magát, apja már régen kiverte
belőle. Itt azonban szó sem volt ilyesmiről. A szöcskék a karjára ugrottak,
időnként egy-egy fáradt lepke is megpihent az ujján, sőt, egyszer, egy jókora
mezei nyúl is ott legelészett, alig néhány méternyire tőle.
Nyikorogva fordult meg sarkában a rozsdás vaskapu. Csak
egyszerűen be kellett tolni, már régóta nem volt rajta kilincs. Amint a veranda
lépcsőjén lassan araszolt felfelé, minden szívdobbanása hangos zakatolással
lüktetett a fülében. A levegőt is egyre sűrűbben kellett kapkodnia, a torka
pedig, teljesen összeszorult, amikor remegő kezével benyitotta az előszoba
ajtót. Nem volt bezárva.Istenem, itthon van és sehol sem látom az anyukámat. Fejétől, a talpáig, jéghideg fagyos fuvallat járta át az egész testét.
-Te vagy az András? Mi van? Nem tudsz köszönni?
A szobaajtóban apja támolygó alakja jelent meg.
- Hogy a fene egyen meg, te rohadék! Hát ezért dolgozom én,
mint egy állat? Ennyibe becsülöd a munkámat? Hogy néz ki a ruhád? De majd én
megtanítalak, hogy kell megbecsülni a szüleidet. Bele verem abba az ostoba
fejedbe, abban biztos lehetsz.
A kisfiú szemei, mint ragyogó gyémántok, ismét csillogni
kezdtek.
- Mozdulj már meg! Mi a francra vársz?
De lábai nem engedelmeskedtek. Hiába próbálkozott,
odaszegezte a remegő félelem. Egyetlen szót sem tudott megformálni dermedt
ajkain. Ne sírj kicsim, ne sírj! - csendült fel valahol lelkének rejtett
mélységeiben az oly annyira imádott hang, a drága mama örökre megőrzött forró
szeretete. Ez a hang, lassan újra élettel töltötte meg törékeny testét.
Csak most eszmélt rá, hogy a földön fekszik. Érezte apja
borgőzös leheletét az arcában. Az ütlegektől egész teste sajgott, de már nem
sírt, csak várta, hogy egyszer vége legyen.
Ne félj mama, én soha nem leszek ilyen! Megfogadom neked,
hogy soha. Én úgy fogom majd szeretni a családomat, ahogyan tőled láttam.
Az egyik rúgás a fejénél találta el, közvetlenül a szeme
alatt. Érezte, az arcán lassan lecsorduló meleg vért, a szoba pedig hullámzó,
forgó, imbolygó táncba kezdett, majd hirtelen sötét, békés csend vette körül.
(2005. 02. 08.)
KEDVES OLVASÓM KÉRLEK VIDD MAGADDAL EZT A
TÖRTÉNETET...TERJEDJEN MINT AZ ÁRADAT! KÖSZÖNÖM!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése